Hénoch:
Héliosz, ragadj szép, sugaras magadhoz!
Életem’ elnyűttem, tovább ne szabadkozz,
Nap mögé hadd lássak – jövendőt s múltakat:
Okozat s ok szerint mi a Létforgatag?
Cédrusok gyökerén számlálnék csillagot?
Hatalmad némaság: fényözönt hallgatok…
Kárhozott voltom tán kárvallott, tűrt lélek,
Utolsó Vacsorán kit fojt kígyó s méreg?…
Lúgtól-savtól folyónk haldoklik s hány tenger!
Csodákra várhat-e, ki csapvizet „szentel”?
Sejtelem, bő tudás forrása hol fakad,
Álmaink sejtmagja hogy’ kódol vágyakat?
Röstellem – annyi lett nyavalygó kérdésem…
Angyalt küldj érettem, szavad’ hogy megértsem!
Héliosz:
Ki szólít ily hévvel, miféle porhüvely?
Mennyekbe hogy’ lépnél kulcsok nélkül – felelj!
Az görög hős múltnak jelene volna most?
Miféle „tudomány” vizslat ma atomost?
Gondolat hajszála titok lőn nevedben,
Arkangyal adá azt, s égből Formaszellem!
S bár tested – úgy tűnik – fáradtság temploma:
magad vagy elemek szférákból gyúrt hona:
Hé – égő hélium, N – tartó nitrogén,
O, mint az éltető s megölő oxigén,
C – a szénatom-lánc, „végül” a Hidrogén!
S jegyezd meg: az Ármány kígyó lett – sárga Kén…
Holt idők méhében – titkom így rejtőzhet,
míg Szférák s Elemek időtlen’ működnek.
***
Így szólt a párbeszéd, Égből szánt sugallat,
amelyről bármely nép költője színt vallhat.
S az, kinek nem tetsző, csak járjon utána.
Áldás is szálljon rá – szívem ezt kívánja!
