Kedves Zsaklina, esszének kevés volna, inkább a naplódba javaslom.
Két kávé – két fanyar mosoly. Ennyi maradt a barátnőkkel való együtt töltött idő után. Az egyik mosoly így „szól”: „Lekonyult a jácint, mire hazaértünk. De megvettük, mert jövő hétvégén drágább lesz, így fel lettem köszöntve februárban – márciusra!” A másik mosolyt ez a mondat fanyarította: „Pizzát sütöttem vacsorára…, azt ígérte a férjem, pizza-szeletelőt vesz nőnapra!” Veszíti a fényét ez a március 8-a, régimódi ünnep – vélik, elcsépelt dolog – amit már senki sem tart fontosnak, csak egy 8. nap.
Arra gondolván, hogy egy férfi, egy talpig úriember, fejet bólintva, apró figyelmességgel nők napját köszönt, jól érzem magam. Arra gondolva, hogy egy csoport ittas férfiféle, utcákon bolyongva, házból-házba betévedve, vacak kifogásokkal, hogy hol maradt a „gyűrött” szegfűszál, kíván boldog nők napját, rosszul érzem magam. A velük járó kellemetlen rossz lehelet, elkerülhetetlen, még ha nem is veszel percekig mély levegőt, mindkét arcodon nyálas nyomott hagyva – szaga maradandó. Hát, nem tudom, akarom-e, vagy sem ezt a közelgő ünnepet. Nem mintha én a pizza-szeletelőtől többet kérnék, a jácintom se húzza ki jobban magát, mint a barátnőmé, de kikérem magamnak! Nő vagyok! Nem biztos, hogy ünnepre érdemes és méltó, de nő, akinél nem attól születik a nőiesség, hogy három férfit kényelemre szolgál, aki fejet hajt minden döntésük előtt, kit lelkiismerete gyötri egy délutáni pihenéstől, vagy akinél az őszinteség és a hűség magától értetődő. Nem! Nem és nem!
De ha esetleg jelentkezne egy, csak erre az alkalomra csinosan öltözött férfi, tekintetét kis izgalommal töltené, és tisztelettel valóban elhitetné velem, hogy alázattal fejet biccent női mivoltom előtt, … ha, mondjuk, benne lenne a kézfogásában, az hogy elismeri: életeket hoztam e világra, hogy éjjeleken át remegve imádkoztam értük, hogy szülőkért aggódtam, barátokat vigasztaltam, hogy hol törékenységemet, hol bátorságomat kellett villogtatnom… Ha esetleg szempillantásából azt sugallná, elismeri azt, hogy elsőnek kelek és utolsónak fekszem, hogy egy szóra ugrom, és ha kicsit talán néha nehezemre is esik, nem mutatom. Jelentkezhetne az a férfi, aki mosolyával díjazná, hogy a semmiből néha három fogás is van félóra alatt az asztalon, hogy mindenki tiszta ruhában jár, és foltozni is tudok, ha kell. Örülnék, ha csillanna értem becsülettel a tekintete, mert beosztom a havi pénzt, hogy másodszor járom az elemi iskolát, hogy elmeséltem, ha kellett többször is a Jancsi és Juliskát, hogy megtanultam félreállni, elhallgatni, ha kell, és a távirányítót is elfelejtettem kezelni, hogy eljárok horgászni, és kódolva tudok gyereknyelven beszélni. Hozzon már valaki azért rózsát – vigyázva, hogy minden szirma vörösen tündököljön – mert eltitkolok minden fejfájást, mert a szülői értekezleten bármit mondanak, büszke maradok, és órákig képes vagyok fújni egy horzsolt sebet, vagy azért, mert megtanultam gyermekfülbe igazat suttogni úgy, hogy ne fájjon. Szeretném, ha nekem meghajolna egy úriember, mert kenyeret sütök, mert nincs receptkönyvem, csak szeretetből készül az étel, hogy lelkemben a gondoskodás lakik, és szívem tele félelemmel, hogy magamra vettem fél világ aggodalmát és emellett jajszó nélkül utcát seprek, paradicsomot nevelek, vasalok, és vízkövet oldok, és mosolygok és mosolygok…, mert ha nem mosolygok, félek, kinek kellek!? Kinek kell egy ideges, szomorú és fáradt nő!? Kit érdekel egy kedvetlen feleség, egy búbánatos barátnő, egy komoly gondterhelt kolléganő, egy ideges szomszédasszony, egy türelmetlen anya… fiúk, férfiak, kinek kell!?
Isten éltessen minden NŐT! Nőként elismerek minden könnyet és mosolyt, amit ez nem fakaszt, minden új életet, amibe szívdobogást szül egy anya, minden szívet, amelyet nő éltet dobogni, minden kalácsot, melyet mama keze dagasztott, és minden általuk vasalt inget, egy halom aggódó pillantást a búcsú mellé, át nem aludt hajnalokat és átdolgozott nappalokat. Fejet hajtok a feleségek rejtegetett féltékenysége előtt, jobbom nyújtom a magányos asszonyoknak, kezet rázok az elvált nőkkel, és szemükbe nézek az özvegyeknek, dicsőítem a férjes asszonyokat és anyákat, minden nőnek és minden nőt, mint nő. Mert ez a teremtés, ha megismeri a férfit, elfelejti a félelmeit. Leüti a pókot, egeret fog, nehezet emel, sebet köt, ápol és dupla munkát vállal, mert van kiért.
A 8. napon is, kihúzom magam, és színt kenek arcomra, hajkefével kifésülöm a hajam, és csinosan indulok útra. Nekem minden nap nőnap, mert az vagyok. Amíg a felkelő Nap reggelt fakaszt, amíg a sötétet világosság váltja, úgy élek, hogy az enyém a perc, az óra és a nap. Napok heteket szülnek és hetek hónapokat, így lesznek nőiességemtől színesek az évek. Így kellek én férjnek, fiaimnak, barátaimnak, embertársaimnak, és így kellenék a férfiaknak, mert hű maradok nőiességemhez, és ezer bőrbe bújva megmaradok az, aki vagyok – nő.
Arra gondolván, hogy egy férfi, egy talpig úriember, fejet bólintva, apró figyelmességgel nők napját köszönt, jól érzem magam. Arra gondolva, hogy egy csoport ittas férfiféle, utcákon bolyongva, házból-házba betévedve, vacak kifogásokkal, hogy hol maradt a „gyűrött” szegfűszál, kíván boldog nők napját, rosszul érzem magam. A velük járó kellemetlen rossz lehelet, elkerülhetetlen, még ha nem is veszel percekig mély levegőt, mindkét arcodon nyálas nyomott hagyva – szaga maradandó. Hát, nem tudom, akarom-e, vagy sem ezt a közelgő ünnepet. Nem mintha én a pizza-szeletelőtől többet kérnék, a jácintom se húzza ki jobban magát, mint a barátnőmé, de kikérem magamnak! Nő vagyok! Nem biztos, hogy ünnepre érdemes és méltó, de nő, akinél nem attól születik a nőiesség, hogy három férfit kényelemre szolgál, aki fejet hajt minden döntésük előtt, kit lelkiismerete gyötri egy délutáni pihenéstől, vagy akinél az őszinteség és a hűség magától értetődő. Nem! Nem és nem!
De ha esetleg jelentkezne egy, csak erre az alkalomra csinosan öltözött férfi, tekintetét kis izgalommal töltené, és tisztelettel valóban elhitetné velem, hogy alázattal fejet biccent női mivoltom előtt, … ha, mondjuk, benne lenne a kézfogásában, az hogy elismeri: életeket hoztam e világra, hogy éjjeleken át remegve imádkoztam értük, hogy szülőkért aggódtam, barátokat vigasztaltam, hogy hol törékenységemet, hol bátorságomat kellett villogtatnom… Ha esetleg szempillantásából azt sugallná, elismeri azt, hogy elsőnek kelek és utolsónak fekszem, hogy egy szóra ugrom, és ha kicsit talán néha nehezemre is esik, nem mutatom. Jelentkezhetne az a férfi, aki mosolyával díjazná, hogy a semmiből néha három fogás is van félóra alatt az asztalon, hogy mindenki tiszta ruhában jár, és foltozni is tudok, ha kell. Örülnék, ha csillanna értem becsülettel a tekintete, mert beosztom a havi pénzt, hogy másodszor járom az elemi iskolát, hogy elmeséltem, ha kellett többször is a Jancsi és Juliskát, hogy megtanultam félreállni, elhallgatni, ha kell, és a távirányítót is elfelejtettem kezelni, hogy eljárok horgászni, és kódolva tudok gyereknyelven beszélni. Hozzon már valaki azért rózsát – vigyázva, hogy minden szirma vörösen tündököljön – mert eltitkolok minden fejfájást, mert a szülői értekezleten bármit mondanak, büszke maradok, és órákig képes vagyok fújni egy horzsolt sebet, vagy azért, mert megtanultam gyermekfülbe igazat suttogni úgy, hogy ne fájjon. Szeretném, ha nekem meghajolna egy úriember, mert kenyeret sütök, mert nincs receptkönyvem, csak szeretetből készül az étel, hogy lelkemben a gondoskodás lakik, és szívem tele félelemmel, hogy magamra vettem fél világ aggodalmát és emellett jajszó nélkül utcát seprek, paradicsomot nevelek, vasalok, és vízkövet oldok, és mosolygok és mosolygok…, mert ha nem mosolygok, félek, kinek kellek!? Kinek kell egy ideges, szomorú és fáradt nő!? Kit érdekel egy kedvetlen feleség, egy búbánatos barátnő, egy komoly gondterhelt kolléganő, egy ideges szomszédasszony, egy türelmetlen anya… fiúk, férfiak, kinek kell!?
Isten éltessen minden NŐT! Nőként elismerek minden könnyet és mosolyt, amit ez nem fakaszt, minden új életet, amibe szívdobogást szül egy anya, minden szívet, amelyet nő éltet dobogni, minden kalácsot, melyet mama keze dagasztott, és minden általuk vasalt inget, egy halom aggódó pillantást a búcsú mellé, át nem aludt hajnalokat és átdolgozott nappalokat. Fejet hajtok a feleségek rejtegetett féltékenysége előtt, jobbom nyújtom a magányos asszonyoknak, kezet rázok az elvált nőkkel, és szemükbe nézek az özvegyeknek, dicsőítem a férjes asszonyokat és anyákat, minden nőnek és minden nőt, mint nő. Mert ez a teremtés, ha megismeri a férfit, elfelejti a félelmeit. Leüti a pókot, egeret fog, nehezet emel, sebet köt, ápol és dupla munkát vállal, mert van kiért.
A 8. napon is, kihúzom magam, és színt kenek arcomra, hajkefével kifésülöm a hajam, és csinosan indulok útra. Nekem minden nap nőnap, mert az vagyok. Amíg a felkelő Nap reggelt fakaszt, amíg a sötétet világosság váltja, úgy élek, hogy az enyém a perc, az óra és a nap. Napok heteket szülnek és hetek hónapokat, így lesznek nőiességemtől színesek az évek. Így kellek én férjnek, fiaimnak, barátaimnak, embertársaimnak, és így kellenék a férfiaknak, mert hű maradok nőiességemhez, és ezer bőrbe bújva megmaradok az, aki vagyok – nő.
Legutóbbi módosítás: 2015.03.09. @ 08:38 :: Pergel Zsaklina