Lefokozott titulussal
kelek reggelente
– vonatjegyre már alig telik –
s bár fáradtan, de akkorishévvel
mosakszok, öltözök, indulok,
fenntartva családom, módunk,
mi egyszerűen csak
a mindennapi biztonság.
A portól nehéz munkaszagban
gondok vissza
– húshússal, szépruha, parfüm,
mert volt miből – nemrégre,
majd visszaránt jelenbe,
ami hiány, meg amit elém tár
pár ingerülten kapkodó teljesítményvágy,
aztán némán jelez órám
– miben, bár merül az elem,
mégis pontos – ebédidőt.
Leteszem dolgom.
Megyek, leülök a széles
– egyszerre csakegyehet-
asztalhoz kicsomagolni,
amit tegnap munkára tettem,
közben morgok, mert mindig
azt hiszem, kevés lesz,
pedig az első falat után már
jóllakok.
Telítődik délelőtt gyomrom
a csatlósok zsírosan mért
ármányával, na és a belátással,
hogy senkire sem haragudhatok,
míg mindenki csak eggyel küzd:
életbenmaradna-magával…
nem tudom mi lesz.
Iszok, aztán szalvétával
törlöm le szidalmam számról,
és gyorsan kukába dobom.
Legyen abban.
Nélküle többre jut(hat)ok;
a késpenge mosásakor
döbbenek rá arra, hogy igaz volt
anyám szava, úgy hatodikban:
“Csitt lányom! Majd megérted.
Addig örülj, míg tanulsz”…
Korunktól eltérő szokások
tették őt bölccsé.
Már akkor tudta, nem könnyű
– nem is lesz – az életút,
amibe mostanság
szinte napjában belehalok,
majd feltámadok.
Hálás vagyok-e neki?
Igen, mert megtanultam,
ha elfogadom,
miben lát Isten szívesen,
nem pedig azon rágódok,
szerintem mi lenne
nekem való(bb),
és este, mikor az ajtónk nyitom
érzem, mindent megtettem azért,
hogy példa legyen mosolyom,
akkor olyan anya lehetek,
akiről talán ezt mondja
gyermeke egy napon:
minden helyzetben
boldogságot adott.
(2015. február 28.)
©Pilla
Illusztráció: coachcomeback.com
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:12 :: Pilla S.M