(töredék)
1. rész
A mindent elborító vészjósló ködben a tanya is elmerült. Egyedül egy csapat varjú károgott kísértetiesen, őket sem lehetett látni. Kirázott a hideg! A félelmetes közegben elhangzott egy „Bocsánat!” Két zombi ütközött össze a tejfehér párában.
Néhány velőtrázó sikoly, aztán semmi sem hallatszott a láthatatlan tanya irányából.!
De mit nem látnak szemeim, patakvér csordogált szintén onnan.
Egy fekete kutya bukkant fel a fehérségben. Szájában egy bal lábbal…
Amit valójában nem is bántam, mert negyedik napja szorulásom volt, és a Guttalaxom elveszítettem.
A megérzésemre támaszkodva irányoztam be a tanyát!
Hétszer tévedtem el!
— A Hétszentségit! — hagyta el a mocskos káromkodás az ajakamat!
Elhatároztam, ha beledöglöm is, megtalálom a farmot, a titkok házát, megmutatom az én Apollóniámnak, révbe érek…
Ekkor azonban végzetes dolog történt…
2. rész
Amit érzett, érzéki csalódás volt. A gagyi recept illata arzénes kelkáposzta-főzelék volt, fasírttal. Köszönőviszonyban sem volt a gombapörkölttel, Apollóniával meg végképpen nem!
Ahogy haladt a ködben, tapogatózva, egyszer csak nyöszörgést hallott!
— Mi lehet ez? — meresztgette a szemét, a füléről már szó se essen. — Jaj, csak nem autóból kidobott kiskutyák, kiscicák lehetnek? És pont most nem jár erre egy lovas! Én meg, idióta, nem otthon hagytam az összes állatmenhely címét tároló noteszomat?! Majdcsak jön erre egy igazán jó ember — mondta, és ad acta tette az ügyet!
Hihetetlen, de ismét felbukkant, most már kimondom: a sátán kutyája, nyakörvében egy piros mikuláscsomaggal, hátsó lábán kerékbilinccsel.
A látvány dermesztő volt, hogy a mínuszokról már ne is beszéljek!
Szájában egy papucsot tartott!
Apollónia matyó hímzéses papucsát…
3. rész
A penetráns illatú, mondhatni dög büdös papucsa, mert Apollónia nem mosott naponta lábat. Hetente sem. Havonta egyszer. Attól félt, hogy elkopik.
Úgy gondolta, ez lesz az ő jellegzetessége. Annyi szép nő van, de hány van, akinek ilyen büdös a lába? Tudta, hogy az a férfi, a szőrös mellkasú, kockás hasú macsó, aki ennek ellenére is megőrül érte, az lesz az igazi!
Kisleány kora óta falta a lányregényeket, szinte nem is evett mást! A tüncipüncis, rózsaszín ködben úszó, szerelemtől tocsogó remekműveket! Kissé lehangolta, hogy neki — másnaponta — a bajuszát is borotválnia kellett, de szőrös lábai mellett ez igazán eltörpült.
Elhatározta, vár még félórát, és ha nem jön az idol, elvándorol.
Mit ne mondjak, nem jött!
Apollónia végső elkeseredésében elhatározta, elbujdosik a messzi, messzi, ködös tanyára és bosszúból kurvára gonosz lesz…
4. rész
— Hát persze — üvöltött fel fájdalmasan, mert a stukker nyelével okozott dudor még élesen sajgott a homlokán. — Akkor csesztem el, amikor megmérettetésből kifolyólag, a haikukat feltettem a net legjobbik lapjába. Aztán az IRTUS-on kaptam a kritikákat! Olyan igazi mélyszántásúakat. Olyan magyar virtussal megáldott, vehemenseket!
„Te paraszt, mi a fasznak írsz, ha hülye köcsög vagy?!”
Ezt a „traktoros” nevű irodalmártól kaptam. Kezdtem elbizonytalanodni! Vagy én vagy, a hozzászóló tévedett rossz oldalra! De nem! Még tizenöt hasonló tartalmút kaptam, amelyben például anyámat szexipari munkás gyanánt aposztrofálták! De mi lehetett a bajuk? A rímek, a szavak zagyva egymásutánja, esetleg már a cím? Sohasem derült ki! Viszont kiderült, hogy párttitkár voltam, és nincs semmi humorom!?
Hogy ez miből kattant be a tetves levélírónak, máig is akkora rejtély a számomra, mint az, hogy kié lehet a tanyán az inga rudat képező, jobb láb tulajdonosa…
5. rész
De kissé kanyarodjunk el a témától és kukkantsunk a média világába. A világ vezető országainak összes jeles lapja arról tudósított, hogy a hosszantartó és páratlan köd miatt, a ködös Albiont mától pitiáner, ködtelen Albionná keresztelik.
— Hej, ha ezt a szocializmusban tudtuk volna megtenni, mekkora pofon lett volna a kapitalistáknak! — morfondírozott magában, huncut mosollyal az arcán a Felügyelő.
Hirtelen a ködből ott termett egy haikut szavaló, zombi, aki ezt nyomatta:
szukima szaszu
kare-dzsisin-o nui,
nai-mono-ja
Mennyivel másabb volt ez, mint az IRTUS gagyijai!
A szavak zenéje, a nyelv szépsége, a magas röptű mondanivaló!
Nem volt magánál!
Azonnal eldöntötte, megtanul japánul!
Könnyei záporán át, no meg a köd is belejátszott, nem látott semmit. Akárcsak tegnap és tegnap előtt…
Kínai ködvágóját maga elé tartva, botladozott előre!
Előre?
Nos, ezt a Jóisten sem tudta…
6. rész
Mivel nem tudta merre jár, kiadta az ilyenkor szokásos sablonutasítást: — Irány Surány!
A távolból mintha lovak patáinak dobbanását hallotta volna, és mének nyerítését, s pattogását ostoroknak…
— Hová az istenbe mének? Csak nem az alföldi rónaságra tévedtem? Ide a legközelebbi komp olyan messze van, mint ide Lacháza!
Addig bóklászott, míg lószarba nem lépett!
— Találóba léptem — kiáltott fel —, szerencsém lesz!
Hogy a lócitromot miért nevezte találónak, ez történetünk egyik sohasem kiderülő rejtélye!
Talán, mert nem kereste? Ki tudja…
Ott állt tök szarosan, és várta a szerencsét! De a szerencse késett a Vasutasok Szakszervezetének jóvoltából.
Később, sokkal később, mintha kolomp hangját is vélte volna hallani! Olyan eszköz hangját, melyet a komp indulása előtt szoktak megkongatni.
— De, ha a rónán vagyok, mit keresne itt egy komp?
Aztán letromfolta magát.
— Mit keresett volna a Nyugatinál a Kormányzati negyed? — mégis oda tervezték! Persze nem lett belőle semmi, de egy próbát megért! Ilyen alapon miért ne lehetne erre is egy komp?…
S mint a vakegér, tapogatózva elindult a hang irányába…
7. rész
Mintha órák óta ment volna. Így is volt. Már unta a ködöt, a sok gyaloglást. Mintha apró fényeket látna és tán női hangot is hallana…..
Mi ez az éteri illat?
Edénycsörömpölés, szavak, mondattöredékek…
— Mit kér, Béla bácsi?
Egy haragos hang:
— Ketteske, már megint beszart?
Szarszagot érzett, mely keveredett a tejeskávé illatával.
— Hol vagyok, mi történt velem? — futott át a súlyos kérdés a Felügyelő agyában.
Majd hirtelen kinyílt a szeme! Ordítást hallott:
— Főorvos úr! Tessék gyorsan jönni! A beteg felébredt a kómából!
VÉGE
Legutóbbi módosítás: 2019.11.12. @ 14:54 :: Schődl Gábor
