Agyamban száguldó, vad semmiségek,
didergőn bénító lázban égek.
Nem számít, hol vagyok és hova érek,
álmaim feketék vagy fehérek.
Lidérctől remegek, úgy ébredek fel,
sietnék, de az ágy nem ereszt el.
Rémülten sorolom, mi várna rám,
hiába, börtönöm lett a szobám.
Marcangol tőrével a kétség belül,
ilyenkor tollamra árnyék vetül.
Keserű gondolat szántotta sorok
boncolják, mit érek, miért vagyok.
Gyöngybetűk halmaza gúnyosan vádol,
feleljek, mit várok még a mától.
Kővé lett szívemen a hűlő remény,
kolduló tenyérrel küzdöttem én!
Legutóbbi módosítás: 2015.03.11. @ 10:20 :: Szepesi Zsuzsanna
