Látod, a múlás ajtónkat zörgeti,
gyávaságunkért vajon ki fizet meg?
Arcod puha kendő, arcomat fedi,
borzongató rémülettel visellek.
Én nem akarom ezt a hulló csöndet,
szavad sem buggyan túl hallgatásodon.
Elrejtettél, akár az imakönyvet,
és szent igévé váltál tagjaimon.
Égre kiáltó fáklyalángok vagyunk,
az a téveszthetetlen világosság,
hogy egymás nélkül nem szabadulhatunk,
s várlak, mint isteneiket a nimfák.
Mozdulatomban mozdulatod villan,
hiányod belőlem kiirthatatlan.
