(Salvador Dali / Gala aktja aki egy láthatatlan tükörbe néz)
Sötét a tavasz,
akár a hínáros, szótalan tavak.
Ha nem térsz vissza,
majd mulandóságom rongyai megtartanak.
Amikor utoljára fordítottad el
tőlem a fejed,
megtanultam szeretni
a magamban szitkozódó őrültet.
Csak várlak, mint szorongó, szelíd alázatosság,
kitől az élet gyönyöreit
elzálogosították,
s ha az áttetsző ég magába fogad,
fölfénylesz arcomon,
te megmásíthatatlan kárhozat.