Bányai Tamás : Cudar világ – 2.

Nyomtatás

Viktor a házmestert faggatta.

— Csak nem akarnak itt is gettót kialakítani? — kérdezte döbbenten.

— Elkerítve még nincs, de gettónak már gettó — felelte a házmester, akit Viktor arra kérlelt, ha módjában áll, hozzájuk senkit se költöztessen be. Kérését ötven pengővel nyomatékosította. Krajcsák nem akarta elfogadni a pénzt, mondván, rajta semmi sem múlik, kis hal ő a vízözönben. Végül azt tanácsolta, sárga csillag helyett egy „nem zsidó lakás” szövegű cédulát tűzzön ki az ajtóra. Végignézve a szánalmas cipekedőkön, gazembernek érezte magát, aki érzéketlenül fordít hátat a rászorulóknak. Ugyanakkor elfogadtatta magával, hogy neki egyetlen kötelessége van. Óvni, védeni a feleségét mindentől és mindenkitől, bármi áron. És tartani benne a lelket, elvégre nincs olyan vihar, amit ne lehetne átvészelni.

Hazatérni készült ebédre, amikor hatalmas robbanás rázta meg a patika épületét. Ijedtsége lódította ki, Imrével együtt az utcára. Egy, a híd felől érkező idős férfi eszelősen kiabálta:

— Felrobbantották a Margit-hidat!

A rakparton és a Rudolf téren hatalmas tömeg verődött össze. A vízbe szakadt hídról emberek sokasága menekült a térre, sebesülteket hoztak, jónéhány sérült jajveszékelve, de saját lábán vánszorgott a biztonságot jelentő hídfő felé. Sok nyilas is feltűnt a tömegben. A robbanást követően tucatjával tódultak kifelé a Szt. István körút és Rudolf tér sarkán álló házból, amelyben a kerületi nyilas központ rendezkedett be. Akadt köztük, aki hatalmi szóval a pánikhangulatot akarta megfékezni, többségüknek azonban fogalma sem volt, mitévők legyenek, tanácstalanul tébláboltak a bámészkodók között.

Nem sokkal később a patika is megtelt emberekkel. Egymás szavába vágva követeltek kötszereket, jódot, gézt, fájdalomcsillapítókat. Sokan fizetni is elfelejtettek a nagy sietségben. Viktor figyelmét egy sírásával küszködő és kétségbeesett zavarában tanácstalan vevő foglalta le, így Eszter jelenlétét már csak akkor vette észre, amikor az a pulttal szemközti vitrin elé húzódva engedett utat a türelmetlen embereknek. Indult volna, hogy a pultot megkerülve a hátsó helyiség biztonságába kísérje feleségét, ám ekkor egy fiatal nyilas tűnt fel a patika ajtajában. Ez teljesen megbénította, akaratlanul is arra gondolt, a keretlegény Esztert követte. A nyilas, félretolva egy idősebb asszonyt, Imréhez lépett és súgott valamit a fülébe. A segéd bólintott, majd intett neki, hogy kövesse. Eltűntek a hátsó helyiségben. Kisvártatva a karszalagos férfi kötszerekkel jócskán megpakolva átfurakodta magát a vevők között, s az utcára kilépve eltűnt.

Viktor, amint végzett a vevővel, sietve a hátsó helyiség biztonságába kísérte feleségét. Jóval később, amikor az üzlet forgalma alábbhagyott, ment hátra ismét, hogy hazakísérje az asszonyt.

— Megőrültél? Hogy lehettél ennyire meggondolatlan? — tett szemrehányást már odahaza a lakásban.

Eszter, elmondása szerint, annyira megijedt a hatalmas robbanástól, amit nem tudott mire vélni, hogy ösztönösen szaladt le az utcára. Látva a híd felé rohanó embereket, azt hitte a híd közelében lévő patika is megsérült. Ezért nem fordult vissza. Viktor szótlanul hallgatta Eszter beszámolóját. Az ablaknál állt, ahonnan jól láthatta a Dunába hajló hidat, a vízbe merülő villamoskocsik roncsait. A látvány nyomasztóan hatott rá, igazából nem is figyelt Eszter szavaira. Csak akkor kapta fel fejét, s fordult el az ablaktól, amikor felesége valami másról tett említést.

— Azt tudod, ugye — kérdezte —, hogy az a nyilas ott a patikában egy fillért sem fizetett az átvett kötszerekért? Ráadásul azt is hallottam, hogy Imre megkérdezte tőle, elég lesz? Mire az a gengszter azt felelte, egyelőre. De majd még jövök, tette hozzá. Mondd, megbízol te a segédedben?

Viktor nem válaszolt, ám a kérdés szöget ütött a fejébe. Tisztában volt vele, hogy veszteség érte, sokan távoztak a patikából fizetés nélkül, az adott körülmények között ez valamennyire érthető is volt, de hogy pont egy nyilas… és Imrével összejátszva, ezen elgondolkodott. Putz Imrét kiváló gyógyszerésznek tartotta, s talán éppen ezért kapcsolatukra sokkal inkább munkatársi, mint főnök beosztott viszony volt a jellemző. Szaktudása és végzett munkája alapján fel sem merült benne, hogy bizalmatlan legyen vele szemben. Ennek ellenére vajmi keveset tudott segédjéről, s most az, amit Esztertől hallott, felháborította. Másnap reggel első dolga volt felelősségre vonni. Putz Imre nem keresett kifogásokat, nem mentegetőzött.

— Hogy éppen egy nyilasnak? Talán mégsem minden nyilas aljas gazember. Ez például segíteni akart a hídon megsebesült embereken. Ahogy sokan mások, így ő sem fizetett, ez igaz, de egyszer még jól jöhet, ha netán viszonozza majd valamivel.

Két héttel később a segéd mintha ráérzett volna, hogy eljátszotta főnöke bizalmát, ugyancsak furcsa meglepetéssel állított be a patikába.

— Schutzpass. Két darab, névre szóló — mondta, miközben egy borítékot nyomott Viktor kezébe. — Ne fírtassa, hogy jutottam hozzá, csak tegye el.

Viktor hallott már éppen eleget a zsidóknak kiadott, külföldi védettséget, s ezáltal több-kevesebb biztonságot garantáló menlevelekről, az mégsem jutott eszébe, hogy legalább a felesége számára szerezzen egyet. Furcsa mód, bár ezt elég bizarr elképzelésnek tartotta, arra gyanakodott, Imre attól a nyilastól szerezte ezeket a dokumentumokat, amelyeknek hitelességéről sem volt meggyőződve. Éppen ezért nem is akarta elfogadni, ámde gyorsan meggondolta magát. Lehet, hogy adott esetben ez mentheti meg Esztert egy mindinkább fenyegető tragédiától, villant át az agyán. Elvégre minden akaratával azon van, hogy feleségét megóvja a fenyegető veszélyektől, s hogy épségben vészeljék át a közelgő vihart.

És a vihar, a szovjet Vörös Hadsereg feltartóztathatatlanul közeledett a fővároshoz. Kezdetét vette a nyilasok fékeveszett tombolása. A nemzetközi gettóként számon-tartott Újlipótváros sem élvezett teljes védettséget. A nyilasok naponta tartottak razziákat, amelyeknek során a külföldi követségek által kiadott menleveleket semmibe véve zsidók százait hurcolták el. S akkor már senki előtt sem lehetett kétséges, hogy mi lesz az elhurcolt emberek sorsa. Viktor állandó rettegésben élt, szinte óránként szaladt haza meggyőződni felesége biztonságáról. Minden alkalommal szívszorongva lépett a lakásba, tartva attól, hogy Esztert nem fogja otthon találni.

December közepén hazafelé tartott a patikából, amikor a Phőnix utcából féltucat nyilas meggyötört embereket terelt a Pozsonyi útra. A téli sötétség és a gyenge utcai világítás ellenére is felismert két ismerőst. Hajdú József mérnököt, aki Eszterék szomszédja volt a Phőnix utcai házban, valamint azt a nyilas legényt, akit Imre látott el kötszerekkel. Az idős mérnök fázósan összegörnyedve próbált lépést tartani a többiekkel, meg-megcsúszva az úttest sárga keramitkockáin. Viktor még látta, hogy lemarad, azt is, hogy a nyilas legény hátralép, s karjánál fogva lökdösi vissza a sorba. Megállt a Meinl üzlet előtt, mintha a kirakatot nézné, szeme sarkából azonban figyelte a menetet, amely, várakozásával ellentétben nem fordult be a Sziget utcába a Duna-part felé, hanem tovább haladt a Pozsonyi úton. Megvárta, míg a menet a Légrády Károly utcához ér, aztán futó léptekkel sietett haza. Otthon, mint napok óta már minden este, első dolga volt ellenőrizni, le vannak e eresztve a faredőnyök, behúzva függönyök. Bekapcsolta és felerősítette a rádiót, de még így is hallotta a rakparton dörrenő lövéseket. Ilyenkor mindig Eszterre nézett, s remélte, hogy nem ismeri a lövések valós okát. Egyszer ugyan rákérdezett, s ő azt válaszolta: biztosan katonaszökevényekre lődöznek a nyilasok. Úgy tűnt, a válasz megnyugtatja Esztert, bár efelől nem volt teljesen meggyőződve, mert az asszony fásultan bólintott, mint akinek már mindegy, kik lövöldöznek és kire. Viktor persze nagyon jól tudta, mi történik a rakparton, éppen eleget hallott az esti kivégzésekről.

Karácsonyra már annyira félt, annyira nem merte egy percre sem magára hagyni a feleségét, hogy üzletét végleg Putz Imre gondjaira bízta. Nehezére esett, nem a segédjébe vetett feltétlen bizalom megingása miatt, hanem mert a patika adta élete értelmét. A szakma szeretete sohasem elégítette ki maradéktalanul, szüksége volt a patika nyújtotta függetlenségre, a tulajdonos semmi máshoz nem hasonlítható büszkeségére. Csak ezeknek tudatában érezte magát teljes értékű embernek. Ugyanakkor szerette, féltette annyira a feleségét, hogy, bár nehéz szívvel, de még a patikát is feláldozza érte.

Január első napjaiban az utcai harcok már az Újlipótváros közelében folytak, a légitámadások és az ágyúlövedékek becsapódásai őket is a légoltalmi pincébe kényszerítették. A zsúfolt pincében néma rettegés lett úrrá az embereken, a félelem, hogy bármelyik pillanatban fejükre dőlhet a ház, s mindannyian a romok alatt végzik be életüket, kiült az arcokra, mintha már mindenkiből kihalt volna a remény utolsó sugara is. Egyedül Krajcsák Béla, a házmester vállalkozott arra, hogy időnként elhagyja a légópincét, s kimenjen az utcára értesüléseket szerezni. Felesége ugyan mindenáron vissza akarta tartani, ám ő az első világháborús frontszolgálatára hivatkozva nem engedett. A ház lakói tőle tudták meg, hogy az oroszok már a körúton vannak, s hogy ágyúik a várat, a budai oldalt lövik. Ez talán bizakodással tölthette volna el a pincébe menekült embereket, csakhogy a házmester arról is beszámolt, hogy a Rudolf tér Parlament felőli oldalán álló Palatinus házat tönkre bombázták, no meg a közeli református templom is súlyos sérüléseket szenvedett. Ezek a hírek inkább rémületet keltettek a lakókban, mindenki attól félt, ezt a házat is rommá fogják lőni. Ez azonban nem következett be.

Krajcsák Béla egy nap azzal tért vissza a légópincébe, hogy a pesti oldalt már nem lövik, Budán folynak az elkeseredett harcok. A bátrabb lakók, köztük Eszter és Viktor, felmerészkedtek a pincéből. A lakásban dermesztő hideg fogadta őket. Két ablakot a lehúzott redőny dacára is betört a légnyomás, ezt leszámítva azonban mindent sértetlenül találtak. Viktor vizespohárba töltött a szatmári szilvapálinkából, amit Eszter csak hosszas unszolásra volt hajlandó meginni. Az ötvenöt fokos pálinka mégis használt. Átmelegítette őket, és Eszter is felengedett tőle. Viktor hosszú idő után először látta mosolyogni. Bátortalan mosoly volt az arcán, nem múlt még el az állandó rettegés, de feltett kérdéséből már kicsendült a remény.

— Nem korai még ünnepelni?

— Igaz, hogy nincs még vége — mondta Viktor, és szavait igazolták a folyó túlpartjáról idehallatszó ágyúlövések —, mégis azt hiszem, a nyilas pribékek már soha nem fognak visszatérni. Egy belövés, ne adj isten, még elragadhat tőlem, de a hóhéroktól talán már nem kell félnünk.

Aztán Budán is megszűntek a harcok, a romok között megindult az élet. Viktornak a torkában dobogott a szíve, léptei egyre lassultak, amint először haladt végig a Pozsonyi úton, patikája felé tartva. Félt, hogy a helyén csak romokat talál, s ez a félelem kis híján megbénította. Ahogy közeledett azonban az épület felé, reménykedni kezdett, léptei is felgyorsultak. Az üzlet ablakai betörve, az eladótér díszes csillárja kiszakítva a mennyezetből. A kőpadlót vakolatdarabok és törött porcelántégelyek lepték el, a fal mellé állított vitrin feldőlve, a pulton vastagon állt a por. Az árukészletből szinte semmi sem maradt. Csüggedten szemlélte a pusztítást, nehezen tudta elképzelni, hogy a törmelékek helyén egyszer majd ismét patyolat tiszta üzlet fog működni.

Tavaszra mégis kinyitott, miként a környék sok más kis boltja, amelyekben ugyanúgy üres polcok várták a betérő vevőket, akik mégis jöttek szép számmal, eleinte nem is annyira vásárolni — hiszen alig volt mit —, sokkal inkább beszélgetni, értesüléseket cserélni, s az eltűnt, meghalt ismerősök feletti sajnálkozás mellett örülni az életnek. Németország kapitulációjának hírére már Eszter is elfogadta, hogy valóban véget ért a rettegés korszaka. Visszatért régi életkedve. Örömmel és szorgalmasan segített Viktornak a patika helyrehozatalában, s ő talán még férjénél is jobban örült, amikor úgy látta, most már betérhet az első vevő. Egy júniusi napon bejelentette: gyereket vár. Viktor esküdni mert volna, hogy nincs nála boldogabb ember az egész földkerekségen. Kristálytisztán emlékezett Eszter négy évvel korábban tett kijelentésére, miszerint addig nem hoz egy porontyot a világra, míg béke nem lesz Európában. Hát most béke van. Ha senki más, egy asszony mindig megérzi ezt.

1946 januárjában Eszter a Baross utcai klinikán egy fiúgyermeknek adott életet.

Addigra a gyógyszertár árukészletét is sikerült úgy amennyire feltölteni, most már csak a segéd, Putz Imre hiányzott. Viktor minden nap várta, hogy jelentkezik, erre azonban nem került sor. Lakcímét ismerte, s még az előző év őszén — az 55-ös villamos már közlekedett a Váci úton — kivillamosozott Újpestre. Hiába érdeklődött a szomszédoktól, senki sem tudta, mikor és hova költözött szüleivel együtt. A patikával járó teendőket, most már, hogy Eszter minden percét az újszülött kötötte le, egyedül látta el, családjára csak az esték maradtak. Ilyenkor végre megszabadult a napi gondoktól, amelyeknek okozója elsősorban a rohamosan inflálódó pengő volt. A napi bevétel másnapra már az alapvető szükségletekre sem volt elég. Szerencséjére a környéken lakott néhány jómódú ember, akik arannyal fizettek a nagy becsben tartott gyógyszerekért. Egy textilkereskedő rendszeresen járt a patikába Bilagitért — az egyetlen valami, ami enyhíti a gyomorbántalmaimat, mondta minden alkalommal —, s mivel parasztokkal folytatott cserekereskedelmet, tojással, zöldséggel, húsáruval tudott fizetni elmaradhatatlan gyógyszeréért. Ennek köszönhetően, ha nem dúskáltak is a földi javakban, igazából komoly hiányt sem szenvedtek. Viktort mindamellett aggasztotta ez a helyzet. Elég volt látni a lépten nyomon kiragasztott „Halál a feketézőkre” szövegű plakátokat, és máris összeszorult a gyomra. Sokat hallott a gazdasági rendőrség razziáiról, és feltételezte, adott esetben hiába magyarázná, hogy nem feketézik, csupán a mindennapi ellátást akarja biztosítani a családjának. Úgy, ahogy erre lehetősége van.

Augusztusban végre fellélegezhetett, az új pénz, a forint bevezetésével nem volt már szükség kockázatos cserekereskedelemre. Egy este, vacsora közben Eszter, alighogy lenyelte az utolsó falatot, komoly arccal fordult a férjéhez.

— Te református vagy, azt akarom, hogy Ádám is az legyen.

— Kérlek — egyezett bele Viktor, nem tudván mire vélni a látszólag hirtelen támadt ötletet.

— Sokat gondolkodtam rajta — folytatta Eszter. — A mi fiunk nem lesz zsidó. Elég, ha az anyja az. Nem akarom, hogy atrocitásoknak legyen kitéve, vagy az életét kelljen félteni emiatt.

— Ugyan már! Rémeket látsz. Az, ami volt, soha nem fog visszatérni. Nem hiszem, hogy az emberiség ne tanult volna az elmúlt évek tragédiájából.

— Isten adja, hogy igazad legyen. Ettől függetlenül…

— Ahogy akarod.

Garami Ádámot 1946 szeptemberében keresztelték meg a Pozsonyi úti református templomban. Három évvel később egy este Viktor feldúltan érkezett haza. Még lódenkabátját sem vetette le, kalapját sem akasztotta a fogasra, egyenesen a konyhába sietett, és izgatottan kezdte mesélni:

— Ma láttam azt a nyilast, aki, ha emlékszel rá, Imrével összejátszva kötszereket hordott ki a patikából. Még te hívtad fel rá a figyelmemet. Nos, a 15-ös villamosról szállt le, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy katonai egyenruhát viselt. Egy nyilas, aki az új hadsereg tisztje. Ehhez mit szólsz?

Eszter hosszas hallgatás után szólalt meg.

— Két családról tudok a házban, akik kivándoroltak Palesztínába. Nekünk is azt kéne tenni.

— Arról szó sem lehet! — tiltakozott Viktor. — Egy nyilas, aki beférkőzött az új hatalomba, még nem jelenti azt, hogy…

— Pedig nem ártana, ha legalább elgondolkoznál rajta. — Ezen, házasságuk történetében első alkalommal, komolyan összevesztek. Eszter állította, hogy Magyarországon semmi sem változott, ugyanolyan rémes korszak fog rájuk köszönteni, mint néhány évvel korábban. — Jó — tette hozzá —, most nem a zsidókon csattan az ostor, hanem keresztényeken, lásd Mindszenty, kommunistákon, mint Rajk vagy más, köztiszteletben álló embereken, akiknek egyetlen vétkük, hogy… nem is tudom, mi a vétkük, ha van egyáltalán. Milyen jövő vár itt ránk?

— Akármilyen — felelte Viktor dühösen —, akkor sem megyünk sehova. Minden ideköt bennünket. Béke van, és ez azért sokat jelent. A politikusok gyilkolják egymást, ha akarják, ez az ő dolguk. Mi viszont hétköznapi, egyszerű emberek vagyunk, távol tartjuk magunkat a politikától, s éppen ez a kívülállásunk garantálja a biztonságunkat. Senkinek nem áll érdekében, hogy bármiért is rajtunk álljon bosszút. Különben is, a felkorbácsolt kedélyek előbb-utóbb lenyugszanak. Maradunk a fenekünkön és punktum.

Néhány hónap múlva Viktor talán megbánta makacs ellenszegülését, bár ezt még önmagának sem vallotta be, és Eszter sem emlékeztette rá soha többet. A patikába indult egy júliusvégi péntek reggelen, s útközben arra gondolt, milyen boldogan várja Ádám fia a vasárnapot. Megígérte neki, hogy strandra mennek, s hogy labdázni fog vele a vízben. A gyerek lelkesedése rá is átragadt, s azon kapta magát, mennyire szeretné ő is, ha már vasárnap lenne. A patikától néhány méterre földbe gyökerezett a lába. Nem akart hinni a szemének. A bejárati ajtó előtt ugyanis Putz Imre várakozott két ismeretlen férfi társaságában. Volt segédjének felbukkanása még jobb kedvre derítette. A viszontlátás öröme nem tartott sokáig. Putz Imre kezet fogott vele, majd egy hűvös mozdulattal elhárított magától minden kérdést.

— Ne haragudjon — fogott hozzá jövetele magyarázatához Putz Imre —, de most hivatalos minőségben vagyunk itt az elvtársakkal. A Fővárosi Tanács Gyógyszertári Központjából jöttünk, hogy a kormány 1950. évi 25. számú törvényerejű rendelete értelmében azonnali hatállyal az állam birtokába vegyük át a gyógyszertárat. A kulcsokat kérem.

Viktor értetlenül bámult egykori segédje arcába, s még akkor sem fogta fel, mi történik valójában, amikor Putz Imre egyik kísérője durván rászólt:

— Nem hallotta? A kulcsokat!

Gépiesen, mint akit nem is tudata vezérel, nyújtotta át a patika kulcsait a követelőző kísérőnek. A két ember bement a patikába, Putz Imre hátramaradt, s az ajtóban megállította a belépni készülő Viktort.

— Csak megnehezítené a dolgunkat, Garami úr. E perctől kezdve már semmi felett sem rendelkezik, semmit nem vihetne innen magával. Jobban teszi, ha most szépen hazamegy. Hétfőn jöjjön be a Gyógyszertári Központba, ott majd döntenek az ön sorsáról. — Látva Viktor döbbenetét még hozzátette: — Sajnálom, nem én tehetek róla.

Hazaérve lezökkent a konyhaasztal mellé, arcát a tenyerébe temette, Eszter csak hosszas unszolás után tudta szóra bírni.

— Most mi lesz? — kérdezte aggodalmasan, miután végighallgatta férje beszámolóját a történtekről.

— Fogalmam sincs — felelte Viktor. Hangja elcsuklott, és könnycseppek peregtek le az arcán. A központban közölték vele, hogy mennyire értékelik szaktudását, amire a szocialista társadalomnak is nagy szüksége van. Éppen ezért a munkájára a továbbiakban is igényt tartanak. Megneveztek egy budai patikát, ahol beosztott gyógyszerészként dolgozhat. Megmondták azt is, mennyi lesz a fizetése, s hogy a többit majd megtudja Horányi elvtárstól, a megnevezett gyógyszertár vezetőjétől. Horányi elvtárs, akit nyilván tájékoztattak új beosztottja múltjáról, nem titkolt kárörömmel fogadta.

— Itt aztán nem kutyulhat mindenféle gyógyírnak nevezett kotyvalékot. Mi nem a haszonra törekszünk, hanem a dolgozók egészségét szolgáljuk.

Viktor nagyot nyelt, keze ökölbe szorult, nehezen tudott uralkodni magán, végül csak egy bólintással jelezte, hogy megértette, mit várnak tőle. Efelől ugyan fogalma sem volt. Mindenesetre igyekezett legjobb tudása szerint dolgozni, ám életében először nem lelte örömét a munkában. A változás, amin keresztülment, Eszternek már az első napokban szembetűnt. Kedvetlen volt, s ami soha nem fordult elő, figyelmetlen is. Még a fiára sem fordított annyi időt, mint korábban, s ha esténként leült vele játszani, gondolatai szemmel láthatóan máshol jártak. Ádám többször is rászólt sértődötten: apa téged ez nem is érdekel. Ilyenkor mosolyt erőltetett az arcára, s megpróbált a gyerek kedvében járni, ami csak néhány percig sikerült. Eszter azt javasolta, keresse fel Putz Imrét, s beszélje rá, hogy legalább a volt patikájában dolgozhasson, természetesen akár beosztottként. Volt segédjét nem találta meg a Gyógyszertári Központban, s először azt sem értette, nevének említésére miért néznek rá gyanakodva. Később jutott tudomására, hogy Putz Imrét letartóztatta az ÁVH. Miért? Azt senki sem tudta vagy nem akarta megmondani.

— Nem tudom nézni, ahogy emészted magad. Egyelőre még van otthonod, van családod. Gondolj azokra, akiket még ezektől is megfosztottak. Legalább irántunk légy belátással — kérlelte Eszter nap nap után. Viktor ilyenkor csak hümmögött, s minden alkalommal megígérte, hogy úrrá lesz kedélybetegségén. De semmi sem változott.

Még egy év sem telt el a patika államosítása óta, amikor egy szerdai reggelen, miként az előző hónapokban minden nap, kedvetlenül és az időt halogatva borotválkozott. Az előszobában megszólalt a csengő. Hallotta, hogy Eszter ajtót nyit, majd kisvártatva éles sikolyt hallott, amitől annyira megijedt, hogy mélyen megvágta arcát a borotvával. A borotvaecsetet a mosdókagylóba dobta, öles léptekkel azonnal az előszobában termett. A látogatónak már hűlt helye volt, nem értette, mi történhetett, csak Eszter állt a falnak támaszkodva sápadtan. Egy papírlapot nyújtott remegő kézzel Viktor felé. Átvette a papírt, s úgy ahogy volt, arcának egyik felén borotvahabbal, a másikon egy vérző csíkkal a szobába ment, hogy felvegye szemüvegét. Le sem ült, állva futotta végig a papírlap szövegét. Csak a lényeget fogta fel agyával. Kitelepítési határozat… a kézbesítéstől számított huszonnégy órán belül… csak a legszükségesebb holmikat… fellebbezésnek helye nincs.

Eszter is bejött a szobába, leültek egymással szemben, mindketten a másiktól várva, hogy megszólaljon. A bénító csendet Eszter zokogása törte meg.

— Reggel jönnek értünk — préselte ki magából elcsukló hangon.

— Igen, reggel — felelte Viktor, s közben eltakarta arcát az írásos határozattal. De nem reggel jöttek, hanem korahajnalban. Ketten voltak. Egy alacsony kövér rendőr, akinek hasán feszült a szürke zubbony, s aki első látásra inkább hasonlított egy vidéki levélkihordóra, mint egy törvény felhatalmazta végrehajtóra, meg egy lomha mozgású, bárgyú tekintetű másik rendőr, aki még akkor sem akarta levenni ujját a csengő gombjáról, amikor Viktor már kitárta előttük az ajtót.

Eszter és Viktor előző nap összepakolták mindazt, amit szükségesnek véltek, le sem vetkőztek éjszakára, a fotelekben ülve nyomta el őket rövid időre az álom. Csak Ádámot bújtatták ágyba, a kövér rendőr miatta türelmetlenkedett. A kapu előtt teherautó várt rájuk, a platóján két fegyveres rendőr vigyázott egy tucatnyi hallgatag, lehorgasztott fejű emberre, akik akkor sem tekintettek fel, amikor Eszter felsegítette fiát, a nagy darab rendőr meg, látva Viktor erőtlen igyekezetét, felhajította a két koffert a fent ülők lábai elé, majd egy durva lendülettel Viktort is feltuszkolta a teherautóra. A józsefvárosi pályaudvaron több teherautóról tereltek embereket a rájuk várakozó szerelvény marhavagonjaiba. Mindamellett, hogy a vonat azonnal elindult amint az utolsó embert bepréselték, útjuk hosszú ideig tartott. Fogalmuk sem volt, hová viszik őket, a menetidő sem nyújtott támpontot, mivel a szerelvény néha órákat vesztegelt. Jócskán elmúlt már dél, mire megnyíltak a vagonajtók és rendőrök kezdték el kilökdösni a félelemtől és az utazástól meggyötört embereket.

Tettlegességtől sem riadva vissza, kettős sorokba tereltek mindenkit, majd hosszas várakozás után elindult a menet. Viktor a vagonból leszállva sem nézett körül, fejét a földre szegve, a két bőrönd súlya alatt meggörnyedve vakon engedelmeskedett minden parancsnak. Ha nem mozdult és meglökték, bukdácsolt a lökés irányába. Nem tudta, nem is érdekelte hol van, ment amerre sodorták, akár az akasztófa alá is terelhették volna. Eszter egyik kezével a fiát szorította magához, másik kezével a tőle telhető módon támogatta férjét. Keveset járt vidéken, gyér ismeretei voltak, de nem látva hegyeket még a távolban sem, annyit meg tudott állapítani, hogy valamelyik alföldi tanyavilágba hozták őket. Egy szegényes parasztház előtt megállították a menetet, épp csak annyi időre, hogy Viktorékat kiállítsák a sorból.

— Ez a maguk helye — mondta az egyik kísérő rendőr és a szélesre tárt kapura mutatott. Ott álltak egy ismeretlen parasztember portájának bejáratánál, s fogalmuk nem volt, mitévők legyenek. Szemben velük, az udvar végében, szalmatetős szérű mellett idős paraszt állt mozdulatlanul, vasvillájára támaszkodva, és mereven nézte őket. Eszter a kapuból nem láthatta tisztán az arcát, mégis az volt az érzése, az ember egy percen belül megragadja vasvilláját, és rájuk támad, hogy még a környékről is elkergesse őket. A paraszt helyett egy fekete fejkendős asszony toppant eléjük.

— Akkor hát magukat kaptuk — mondta egy hatalmas sóhaj kíséretében. Eszter nem tudta eldönteni, mit jelenthet a felszakadt sóhaj. Megkönnyebbülést vagy keserű lemondást. — Erre gyűjjenek. — A konyhán keresztül egy apró sötét helyiségbe vezette őket, s Eszter az ajtóban megtorpant. Amikor szeme megszokta a félhomályt, kétségbeesetten nézett a parasztasszonyra, mintha valami csodát remélne tőle. A helyiség padlózata döngölt föld, bútorzata mindössze két szalmazsák, a bejárattal szemben egy fából tákolt háromlábú ülőke, rajta egy petróleumlámpa. A jobboldali szalmazsák fölött börtöncellák ablakaira emlékeztető nyílás. — Ez lészen a maguké — mutatott körbe az asszony, majd az ajtó melletti sarok felé bökött. — Oda tegyék, amit magukkal hoztak.

— Istenem! — suttogta Eszter elképedve. Magához szorította fiát, hogy utat engedjen a mögöttük belépő Viktornak, akinek arcáról nem lehetett volna leolvasni, milyen benyomást tettek rá a látottak. A kijelölt sarokban földre helyezte a kofferokat, és megállt mellettük, mintha további utasításokra várna. Ekkor az udvaron látott paraszt is megjelent az ajtóban. A vasvilla nem volt nála, de Eszter számára az is félelmetes volt, ahogy rájuk nézett. Sötét, apró szemeiből sugárzott a gyűlölet. Asszonya ráförmedt:

— Mi köll? Maraggy veszteg, Vince! Ne akard megünt ránk hozni a bajt!

Az idős ember megvetően köpött egyet a földre, aztán szótlanul megfordult és eltávozott. A parasztasszony Viktorra szegezte tekintetét és szánakozva a fejét csóválta. Pillantása ezután az ijedelmében anyjához tapadó Ádámra tévedt, végül Eszteren állapodott meg.

— Magát se irigylem — mondta —, de maj’ csak megleszünk valahogy. Tuggya, mer muszáj. — Ezzel elindult kifelé, hogy magára hagyja a pesti családot. Eszter mellett elhaladva még odasúgta: — Osztán nehogy má’ tőlünk féljenek ám!