Ki bánt anyám, ha látod,
az ölelő világot,
ki bánt anyám, ha téged
rágörbített az élet,
ki bánt azért, hogy voltál,
és térdre bírt az oltár,
azt szeretném, ha egyszer,
úgy suttognál kezeddel,
ahogy kövek várják
a csermely csobogását,
meg azt is úgy akarnám
a zöld levelek halmán,
hogy kívülről is tudják
a lombbal bélelt utcák,
hogy kettőnk szívverése
két ágnak volt a rése,
s miközben eltűnődöm
kopottas, szép idődön,
már nem is veszem észre,
hisz sose tudtam én se,
hogy erősül magától
a napfény meg a zápor,
s a fák nagy ölelése.
