Ne kelljen külön alkalom,
ne kelljen külön ünnep,
hogy lelkünkben gyertya gyúljon,
a szó simogat, a rím érted lüktet. –
A vers tiszta, élő forrás,
dagálytól duzzadó óceán,
apályos létünk hullámverése,
magány és fájdalom jajkiáltása,
darabokra tört teljesség,
áhítat, hit, remény, szeretet,
szárnyaló szerelmes üzenet,
majd visszahulló, suttogó credo…
Soraiban ott rejtőzik csended,
a tér és idő határán, lelkünk zenitjén,
ahol a szó simogat, a rím érted lüktet. –
Szegődj mellénk a lélek hosszán,
kelj útra verslábakkal titkokat kutatni
rom- és emlékhalmazokon át,
e dimbes-dombos lágy tájékon,
látomásaink és természetünk
örökké változó, nyílt terepén,
hol szellővé szelídül a gond
és szívünk együtt dobban.
Legyen közös e szentély,
mindennapos a gyertyagyújtás,
megérintő, könnyes megnyugvás…
Add tovább a lángot, legyen a vers
iránytűd, legszentebb imád,
ragyogjon örökmécsese! Ne feledd,
a szó simogat, a rím érted lüktet! –