Mindig megígérem magamnak, hogy tartani fogok az ágy mellett egy kis füzetet, amibe leírom az álmaimat.
Minden érdekes élményt megpróbáltam megőrizni,
de valahogy mire eljutok a leírás gondolatáig csak halovány foszlányok maradnak,
amiket még Freud se tudna biztosan kielemezni.
Ez volt legalábbis a helyzet az előző hétig.
A környezetre magára sosem figyeltem oda. Lehet, hogy egy játszótér mellett voltunk, de az is lehet, hogy az üres űr kellős közepén lebegtünk. Nem volt fontos, nem az volt a lényeg, hogy hol voltunk, hanem az a fiatal kisfiú, aki előttem állt. Szőke haja és gyengéd kék szeme a sajátoméra emlékeztetett, arcformája és az ajka teljesen olyan volt, mint a barátnőmé, a mosolya pedig úgy hatott rám, mintha egy fiatalító tükörbe néztem volna. Persze ezek akkor még nem tűntek fel, csak a következő találkozásunkkor. A legelső alkalommal csak beszélgettünk az emberek furcsa viselkedéséről, és persze feltett számomra ezer, meg egy kérdést, aminek többségére — szégyen, nem szégyen — képtelen voltam válaszolni.
Ébredésem nehezebb volt aznap, mint általában. Féltem otthagyni a kisfiút az álomvilágban, hisz nincsen senki, aki megvédené. Nem láttam egy okos felnőttet se, aki megfogná a kezét, mielőtt átmenne az úttesten (bár, ha jobban belegondolok, akkor se lenne ott több okos felnőtt ha maradtam volna).
A barátnőm szintén nehezen kelt fel, de az ő szemében fáradtságot láttam. Mintha nem aludt volna olyan sokat az éjszaka. A furcsa az volt az egészben, hogy eddig mindig gyorsan és nyugodtan aludt el, ha hátulról átöleltem és a hasát simogattam addig, amíg el nem nyomta a szememet az álom.
— Csak izgulok a beadandóim és a vizsgáim miatt — nyugtatgatott, mikor szavakba öntöttem aggodalmam.
A következő éjszaka visszatérvén álmaim földjére újra találkoztam a kisfiúval. Mosolyogva várakozott rám az úttest szélén. Mikor megkérdeztem tőle, hogy miért nem ment át a túloldalra, a játszótérre azt felelte, hogy az apukája nem örült volna annak, ha egyedül megy át az úttesten és ezért várt rám, egy felnőttre, hogy biztonságosan átmehessünk.
— Nagyon okos ember lehet az apukád — feleltem mosolyogva, miközben megszorította a kezemet.
— Néhány dologban igen — válaszolt a fiatal szívtipró —, de sok mindent még ő sem tud.
— Azért biztosan próbálkozik — vetettem oda, hogy mentsem, ami menthető.
— Tudom, és pont ezért szeretem, mert legalább próbálkozik.
Úgy éreztem, mintha a hintákon éveket töltöttünk volna el. Végtelennek tűnő kérdései közül azt akarta leginkább tudni, hogy léteznek-e szörnyek a világon. Elmondtam neki, hogy igen, de emberruhában vannak, és emberként viselkednek. Mikor láttam az ijedelmet a szemében, megnyugtattam:
— Ne félj, tudnod, kell, hogy ők jobban félnek tőled! Azért viselik az emberruhákat, mert rettegnek a gondolattól, hogy valaki szembeszáll velük, ezért néha olyan dolgokat tesznek, amit a jó (mondhatni „igazi”) emberek sosem tennének. Félnek, mert egyedül vannak, bizonytalanok önmagukban, rosszul bántak velük, vagy, mert nem szeretik őket.
Az utolsó szavamra felkapta a fejét:
— Akkor én is emberruhába bújt szörny vagyok!
— Miért mondanál ilyen butaságot? — kérdeztem meglepetten.
— Mert engem sem szeretnek! — fakadt ki könnyekkel csillogó szemekkel.
— Dehogyisnem! Anyukád és apukád is biztosan nagyon szeret, máskülönben nem lennél itt!
— Pont ez a gond, én csak itt vagyok.
Nem értettem mire gondol, jó szokásomhoz híven csak akkor esett le, hogy álmodom, amikor már felébredtem, és ezen mondat elhangzása után éreztem az ébredés kezeit, ahogy elragadnak ettől a szomorú kisgyerektől, miközben mindent megtettem volna azért, hogy felvidítsam.
Szerelmem aggodalommal telt arca fogadott. Kezében egy terhességi teszt volt, a jelzését pedig gondolom, mind kitaláltátok: pozitív.
A humorista Chris Rock csak poénnak szánta azt a viccét, amiben a férfiakat szabályosan utasította arra, hogy ha ilyen helyzetbe kerülnek, akkor csak egy kérdést tehetnek fel, de másra, szerintem tényleg nincs jogosultságunk. Ez a kérdés pedig a következő: Mit szeretnél csinálni?
Ezt tettem fel életem párjának és az elkövetkező napokat lélekfejtéssel és a jövő latolgatásával töltöttük. Megnyugtatott volna éjszakánként egy újabb találkozó a fiatal szőke herceggel, de vagy nem jött el hozzám, vagy ébredésemmel elfelejtettem, hogy együtt beszélgettünk.
Végül arra a megállapodásra jutottunk, hogy egy bizonyos alkalom elérkeztével biztosan szeretnénk családot alapítani a kedvesemmel, de az a pillanat nem most van. Ezek után meg kellett volna nyugodnom, de valamiért nem ment.
Aznap este ugyanúgy könnyes szemekkel várt engem a kisfiam a hintáknál.
— Tudtam, hogy nem szerettek! — vágta hozzám késként a súlyos vádat.
Válaszolni se hagyott. Egyszerre láttam, ahogy elrohan előlem, és közben újból éreztem azokat a jéghideg kezeket, amik elragadnak ebből a nyugodt világból és kidobnak a valódi életbe.
A következő nap elmentem a barátnőmmel a klinikára. Arcán még mindig ott tanyázott az aggodalom és a félelem, és tudtam, hogy hozzám fog fordulni, hátha én el tudom őket tűntetni:
— Biztos, hogy jól cselekszünk?
Már azelőtt órákat agyaltam ezen a kérdésen mielőtt megkérdezte volna, így szerencsére volt egy kész válaszom:
— Az őszinte véleményemet szeretnéd, vagy a megnyugtató félhazugságomat?
— Gondolom, az nem opció, hogy az őszinte válaszod egyben meg is fog nyugtatni — felelte vissza arca sarkában egy apró mosollyal, jelezve nekem köszönetét.
— Talán igen, talán nem. Meg kell hallgatnod az őszintét, majd pedig neked kell döntened, hogy megnyugtatott-e.
— Akkor ne kímélj!
— Tényleg nem tudom. Halványlila segédfogalmam sincsen arról, hogy biztosan jól cselekszünk. Mindezek mellet azonban egy jó pár dologban biztos vagyok: egy gyermek a lehető legszebb dolog, mellyel két szerelmes ember megajándékozhatja nemcsak magát, hanem az egész világot. Mivel pedig ilyen szépséges és csodálatos ez a lény, akinek születéséért mi vagyunk a felelősek, a lehető legfontosabb kötelességünk, hogy szeretettel és boldogsággal árasszuk el, hogy soha ne kérdőjelezze meg földi létének jogosultságát. Ha azonban csak a legkisebb szikráját, vagy lehetőségét érezzük annak, hogy ennek a legfőbb feladatunknak nem tudunk eleget tenni és akár egy percre is megkérdőjelezi szerelmünk gyümölcse azt, hogy ő jogosan jár-e ezen a földgolyón akkor a lehető legnagyobb kínzásnak tesszük ki és tudom, hogy ezt egyikőnk sem szeretné. Ha akár egy másodpercre is úgy tekintenék a gyermekemre, mint valami gonosz piócára, mely ellopta az én életem kiteljesedésének egy fontos részét, csak azért, mert „rossz” időpontban született, akkor nem érdemlem meg, hogy szülő legyek.
— Mondtam már neked, hogy sokat beszélsz? — vetette oda nekem gúnyolódva, de nem bántam, sőt örültem neki, mert ezek szerint talán sikerült megfogalmaznom azt, ami neki nem ment, pedig pontosan ugyanazt érezte, mint én.
Ami ezután következett azt inkább nem vetem papírra. Igen, bent voltam és fogtam szívem őrzőjének a kezét, de minden egyes eltelt pillanat után legszívesebben tükör elé álltam volna és arcon köpéssel illettem volna a túloldalon haloványan könnyező szemű illetőt. Mindezt azért, mert ugyan megmagyaráztam és megnyugtattam a páromat arról, hogy ez a kisebbik rossz, amit tehetünk, de ő nem látta azt a kisfiút. Ő nem hallotta, ahogy először boldogan kérdezgetett a világról, majd a lehető legszörnyűbb vádat vágja a fejedhez, hogy soha nem is szeretted. Mindezt pedig teljesen jogosan.
Közeledett a nyár, mégis a hazaúti szél erősebben vágott az arcomba, mint a leghidegebb téli éjszakán. Remegtem a fájdalomtól és egy szörnyetegnek tartottam magamat. Nem vagyok vallásos, de aznap imádkoztam, hogy álmom ne vigyen el egy bizonyos játszótérre. A sors azonban szeret velünk játszadozni, ezért pontosan oda kerültem, és amint megláttam a fiamat letérdelve átöleltem, és csak egy mondatot ismételgettem, miközben erősen magamhoz szorítottam szívdobogástól mentes testét:
— Sajnálom, annyira, de annyira sajnálom!
Talán egy örökkévalóság is eltelt, miközben én ezt a mondatot ismételgettem, de végül megszólalt a fiam, aki meg sem született:
— Semmi gond, Apa, most már értem. Hallottalak, amikor abban a furcsa szagú és nagyon tiszta épületben Anyához beszéltél.
— Hogyan? Akkor még elvileg nem hallhattál semmit.
— Ne légy buta, Apu! — nevetett. — Nem a te világodban hallottam, hanem itt. Félsz attól, hogy ott nem leszek boldog, ezért inkább azt kéred tőlem, hogy maradjak itt. Megértettem és meg is teszem, de van két feltételem.
— Bármit… azt kérhetsz, amit csak szeretnél!
— Gyakran el kell jönnöd látogatóba, és el kell árulnod, hogy mi a nevem.
Nem értettem a második kérését, amit talán láthatott is rajtam, ezért folytatta:
— Mindenki, aki itt van a játszótéren, azt kérdezgeti tőlem, hogy Mi a nevem? és Hogy hívnak? Ezekre nem tudok válaszolni, így neked kell elmondanod, hogy mi a nevem.
Mosolyogva megtöröltem a szemem (hiszen akkor még sincs egyedül) és mélyen az övébe néztem miközben feloldottam számára a világ legnagyobb rejtélyét:
— Fiú vagy, és Anyával úgy egyeztünk meg, hogy ha fiú leszel, akkor Bálintnak fogunk hívni.
— Bálint — öntötte saját szavaiba a nevét —, ez jelent valamit?
— Azt jelenti erős és egészséges.
Régóta nem láttam ilyen szép mosolyt emberi arcon.
— Nem tudom, hogy minden nap el tudok-e jönni, de… — kezdtem bele magyarázkodásomba.
— De megpróbálod. Tudom, Apa. Nem azért szeretlek, mert mindent meg tudsz tenni, hanem azért, mert megpróbálod, még akkor is, ha nem biztos, hogy sikerül — fejezte be a mondatomat örömteli csengéssel a hangjában.
Valahol a messzeségben egy xilofon lágy dallamát kezdtem hallani, amit egy halk dobütem és valamilyen fúvós hangszer követett hegedűk gyengéd társaságában. Tudtam, hogy mi fog következni, ám mielőtt egy újabb bocsánatkérést el tudtam volna mondani, Bálint a kezét a magasba emelve megállított és búcsúzóul csak ennyit mondott:
— Semmi gond, Apa, nem haragszom.
Legutóbbi módosítás: 2015.04.24. @ 11:38 :: Deme Dávid
