Hanyatt fekszem fiam kedvenc fája alatt.
Ágai a földig hajolnak, új leveleket még nem hozott, a tavalyit az avarban dédelgeti.
Gyökerei közt egy hangyacsalád lakik. Ma nem jöttek elő rejtekükből, ma ők is sírnak, fiam álmait ringatva.
A kosárpalánkon egy hazaköltözött fecske kesereg, hangosan hívogatja azt a pillanatot, mi látta még kedves arcod.
A lépcső alján egy rózsaszirom árván vár, szél úrfi vitte oda reggelre, tudatta mindenkivel: még hallottam sóhaját, még érintettem arcát, mindig őrzöm emlékét.
Hanyatt fekszem, lehunyt pilláim alatt kedves arcod látom, még megvillan a mosolyod, még indul a szó nyelvedről, még kacsint szemed, én nyújtom kezem, de nem érlek el, gyermekem.
Én nem érlek el, de érzem, ahogy megsimítod arcom, átöleled vállam, és csendesen súgod: anya, nem mentem el, vigyázom lépted, fogom kezed. Anya tudd, fiad szeret.
Hanyatt fekszem fiam kedvenc fája alatt.
Tudom, múlnak a percek, majd az évek is elsietnek mellettem. Én meg csak hagyom majd, hogy az emlékek vállamon üljenek, hogy fogd a kezem, hogy nevess velem, itt őrizlek bent, nagyon mélyen. Nem kell lehunyni szemem, hogy arcod lássam. Hangod is motoz bennem. Lépteid hang nélkül surrannak a köveken.
Nem mentél el, itt vagy velem. Ha dolgom elvégeztem, indulok feléd, s te tudni fogod, anyád elfáradt, veled majd pihenni tér.
Csak fekszem hanyatt, fúj a szél, érzem kezed…
Várj fiam, majd veled leszek.
Legutóbbi módosítás: 2015.04.13. @ 16:01 :: Kozák Mari