Kozák Mari : Csak fekszem

 

 

Hanyatt fekszem fiam kedvenc fája alatt.

Ágai a földig hajolnak, új leveleket még nem hozott, a tavalyit az avarban dédelgeti.

Gyökerei közt egy hangyacsalád lakik. Ma nem jöttek elő rejtekükből, ma ők is sírnak, fiam álmait ringatva.

A kosárpalánkon egy hazaköltözött fecske kesereg, hangosan hívogatja azt a pillanatot, mi látta még kedves arcod.

A lépcső alján egy rózsaszirom árván vár, szél úrfi vitte oda reggelre, tudatta mindenkivel: még hallottam sóhaját, még érintettem arcát, mindig őrzöm emlékét.

Hanyatt fekszem, lehunyt pilláim alatt kedves arcod látom, még megvillan a mosolyod, még indul a szó nyelvedről, még kacsint szemed, én nyújtom kezem, de nem érlek el, gyermekem.

Én nem érlek el, de érzem, ahogy megsimítod arcom, átöleled vállam, és csendesen súgod: anya, nem mentem el, vigyázom lépted, fogom kezed. Anya tudd, fiad szeret.

Hanyatt fekszem fiam kedvenc fája alatt.

Tudom, múlnak a percek, majd az évek is elsietnek mellettem. Én meg csak hagyom majd, hogy az emlékek vállamon üljenek, hogy fogd a kezem, hogy nevess velem, itt őrizlek bent, nagyon mélyen. Nem kell lehunyni szemem, hogy arcod lássam. Hangod is motoz bennem. Lépteid hang nélkül surrannak a köveken.

Nem mentél el, itt vagy velem. Ha dolgom elvégeztem, indulok feléd, s te tudni fogod, anyád elfáradt, veled majd pihenni tér.

Csak fekszem hanyatt, fúj a szél, érzem kezed…

Várj fiam, majd veled leszek.

 

Legutóbbi módosítás: 2015.04.13. @ 16:01 :: Kozák Mari
Szerző Kozák Mari 117 Írás
Kozák Mari vagyok, tanító. Ma már csak olyan öreg tanító. Az évek elteltek és nyugdíjba vonultam. Egy kis városban élek, közel a megyeszékhelyhez, Debrecenhez. A városom, ahol éltem és tanítottam, és ahol ma is élek, Biharkeresztes. Három gyermekem van, két lány és egy fiú. Valójában, már felnőttek és ketten a maguk útján járnak, csak a fiam van még a közelemben, Ő még egyetemista. Már fiatal koromban is nagyon szerettem olvasni, és persze írogatni is. Korai próbálkozások voltak, de hittem, hogy szép és jó, amit teszek. Fiatalon kezdtem el tanítani, a gyermekek szeretete benne volt a génjeimben, hiszen ezt tanultam anyámtól is, aki óvott és védett minket mindentől. Az évek során, hivatásommá vált a munkám, örültem, minden kis sikernek, ami a gyerekekkel összeköthetett. Nekem a tanítás mindig örömet szerzett, soha nem volt teher és nyűg. Azt hiszem, igazi falusi tanító voltam. Vagy tíz évvel ezelőtt, becsempésztem az olvasás órákra a saját meséimet és gyermekeknek szóló verseimet, és boldogan tapasztaltam, hogy szeretik kis tanítványaim. Egyre többet és többször írtam nekik, hálás hallgatóim lettek, és nagyon közel kerültek szívemhez. Aztán később már más versek akartak kikérezkedni, onnan legbelülről és én engedtem is, hogy jöjjenek. Azóta, ha valamit látok, vagy érzek, ha bánt az élet vagy éppen örülök valaminek, ha tehetem, leírom érzéseimet. Szeretem a szépet és a szépséget, a szívnek és a szívhez szólót. Talán a verseim is a szépséget juttatják el az emberekhez.