Csillag Endrének ajánlom szeretettel
Úgy él bennem ez az emlék, mintha tegnap történt volna…
Dermesztő hideg volt azon a napon. Az udvaron a kutya veszettül ugatott. Nagyanyám a félig besötétített ablaknál állt, valamit suttogott magában, de nem értettem a szavakat. A szomszéd fiútól kaptam pár üveggolyót, hogy ne féljek, azokkal játszottam.
Apám szomorú arccal lépett be a szobába, kabátját az asztal melletti székre dobta. Még gyerek fejjel is éreztem, valami baj van. Szépen egymás mellé tettem kincseimet, vigyázva, nehogy egymáshoz koccanjanak. Apámat néztem. Nem szólalt meg. Nagyanyám leült mellém a kemencepadkára, lábait simogatta és nagyokat sóhajtott.
Kinyílt az ajtó és anyám lépett be rajta, kezeit kötényébe törölgette. Régen ez a mozdulat mindig arra figyelmeztetett, hogy megfőtt a finom étel, ekkor már csak arra, hogy valami mégis akad enni. Sajnos, már nagyon régen éreztem anyám finom főztjének illatát. Meg akart szólalni, de — apám tekintetét látva — csöndben maradt.
— Jönnek az oroszok — mondta apám alig hallhatóan.
Pár percre nyomasztó csend telepedett a szobára, anyám sírva fakadt. Könnyeit köténye aljával itatta fel, miközben hatalmas robaj rázta meg az aprócska ház falait. Az ablakok is remegtek a félelemtől. Nagyanyám rémülten, halálsápadtan, szorosan a karjaiba zárt. Nyugtatgatott engem, de úgy éreztem, ő sokkal jobban fél, mint én. Az üveggolyóim mind széjjelgurultak, a gyér megvilágításban csillogtak a szoba földjét takaró téglavörösre festett kátránypapíron. Apám lehajolt és felvett egyet. Ujjai között forgatta, amikor megszólalt.
— Ne sírj!
Édesanyám tovább szipogott, annak ellenére, hogy tudta, nincs itt a sírás ideje.
— Beszéltem Gáborral és… — Nagyokat sóhajtott, mielőtt folytatta volna. — Holnap felmentek a hegyi barlangba…
— Nem akarok sehová menni — csattant fel anyám.
— Mennetek kell, megy Kati, Zsuzsa és Edit is. A ti érdeketek. A barlangot csak mi falubeliek ismerjük, ott biztonságban lesztek.
Nem értettem mitől kell félniük anyuséknak, hisz eddig is fegyverropogás hangja hasította át az eget… és ott volt a bunker is, amit apám még a háború elején ásott az udvar közepén, ahol sokszor megbújtunk a borzalmak elől. Vastag dunyhákkal, párnákkal bélelte ki kényszerszállásunkat, hogy minél kevesebbet halljunk a külvilág hangjaiból.
Anyám meg akart szólalni, de csendre intette apám felemelt keze. Leült az egyik hokedlire és ő is nagyokat sóhajtott, mint nagyanyám. Féltem és még jobban belebújtam öregszülém karjaiba. Hallottam saját szívverésem.
Apám felállt és elindult a kamra irányába. Ahogy elment mellettem a tenyerembe tette a labdacsot. Nem értettem, mit akar a spájzban, hisz üres, már egy üveg befőtt sincs benne. Nagyot nyeltem. Számban éreztem a barack és cseresznye ízét. Ősszel befőzött édesanyám pár üveg kökényt, de már azok is rég elfogytak, pedig cudar fanyar ízük volt.
Csörömpölés térített vissza a valóságba. Apám egy üveggel a kezében tért vissza. A butykost szájához emelte és nagyot kortyolt belőle. Úgy néztem, hogy még pislogni is elfelejtettem. Amikor észrevette, hogy tekintetem le sem veszem róla magához intett.
— Igyál — mondta.
Anyám felugrott. Hozzánk szaladt és elkezdett apámmal pörlekedni.
— Normális maga? A gyereket pálinkával itatni. Hát nincs itt még elég baj, még tetézi is az elkerülhetetlent?
— Hallgass, asszony!
Anyám magához ölelt, és valamit suttogott magában. Jóval a háború után megkérdeztem, mit mondott ott nekem, de úgy tett mintha már nem emlékezne rá. Intett és csak annyit felelt: „Annyi mindent mondtunk akkor, amit nem gondoltunk komolyan.”
Akkor a konyhába terelt bennünket, ahol az asztalon pityóka és pár szelet fekete kenyér volt.
Másnap hajnalban arra ébredtem, hogy anyám az ágyam szélén ül, és homlokom simogatja. Egy batyu volt a szoba közepén. Gyorsan magamra kaptam a ruháim. Nagyanyám nagyot horkantott.
— Mennünk kell…
Hatalmas robbanás rázta meg a törékeny csendet. Nem messze tőlünk csapódott be a löveg. Magasra csapott a láng a szomszéd fiúék háza helyén. Szorosan a markomba szorítottam a golyókat. Lelkiismeret furdalásom volt… ha nem adta volna nekem az üveggolyókat… hangosan zokogni kezdtem. A háború hosszú évei alatt sosem sírtam. Akkor ott úgy tört rám, mintha könnyeimmel akartam volna minden rosszat elmosni.
A kertkapuban ott állt Kati és Zsuzsa néni. Szemeimmel Editet kerestem. Zsuzsa néni megfogta a vállam.
— Siessünk.
Amikor felértük a hegyre, már teljesen kivilágosodott. Lenéztem a völgybe, ahol még sokhelyütt füst és láng csapott a magasba. Mélyen behúzódtunk a barlang belsejébe, ott már sok gyerek és asszony volt, akik szorosan ültek egymás mellett, testükkel melegítve a másikat. Editet nem láttam köztük. A fiúra gondoltam.
— Nagyi miért nem jött velünk? — kérdeztem anyámat, bűntudatom hessegetve.
— Nem akart jönni. A ház… Nagyapáddal együtt építették…
Elfordultam édesanyámtól… Talán, ha hagytam volna neki egy-két golyóbist.
Anyám a tarisznyából egy darab száraz kenyeret és sót vett elő. Szelt egy karéjt és megsózta. Nagyon éhes voltam, de a gyomrom korgását elnyomta vacogásom. Egész testemben remegtem.
A Nap a látóhatáron búcsúzkodott, a barlangra sötétség borult. Öreg szülémen járt az eszem, aki pruszlikban ül a szobában a kemence rejtekében. Egyedül… Ott akartam lenni vele, vigyázni akartam rá, észrevétlenül elhagytam a barlangot. Nem féltem és már nem is fáztam. Arcom kipirult. Szaladtam. Nem törődtem vele, hogy a halál esetleg a nyomomban jár. Fegyverropogás már csak itt-ott hallatszott, az éjszakát a harcoló katonák meghagyták az álmoknak. Öreg este volt, mikor házunkhoz értem. Az utcát fanyar füstszag árasztotta el.
Egyenest öreganyám ölelő karjaiba rohantam. Megdorgált engedelmetlen magatartásomért, de tudtam, örül nekem. Kezébe adtam egy üveggolyót. Nézte és könny szökött a szemébe. Azokra gondoltunk, akikkel már soha többet nem találkozunk, és akiknek talán még sírjuk sem lesz, ahol gyászunkat kisírhatjuk magunkból.
Emlékszem, „nagyanyámmal ketten ültünk egy sötét szobában. Csak a sztalingyertyák világítottak. Marcona, ortodox szakállú katona rúgta ránk az ajtót. Nem “nyemeckit”, nőt keresett. Nagyanyámat látva kiáltotta: — Ah, batrina! — Midőn engem is észrevett, nagyim mögött, szinte sírva felkapott, és italszagú szakállával összevissza csókolt. Viszolyogtam, féltem, és az ő könnye folyt az arcomon.”1
Egy novella olvasása felszabadította bennem az emlékeket. Az a nap, ma is elevenen él bennem, még akkor is, ha hosszú időre jó mélyen magamba zártam.
Battonya, 2015. április 2.
1 Csillag Endre hozzászólása a Gondolatban az otthoniakkal című írásomhoz.
Legutóbbi módosítás: 2015.04.07. @ 11:07 :: Lénárt Anna
