A tízparancsolatra
Lehajtott fejjel járom az utam,
messze tévedtek gondolataim,
egy ács fiának tanításai,
az utolsó vacsora emléke,
árulás, töviskoszorú, mélyen
szívembe hatol a felismerés,
Jézus értünk halt meg, bűnösökért.
A tíz parancsolatot mormolom
magamban, mit Isten még Mózessal
küldött nekünk, feledésbe merült
a bölcs tanítás, már nem szolgáljuk
az Urat, káromoljuk szent nevét,
mindennapok monotonságába
vész az érték, a megemlékezés.
Magatehetetlen szülőt hagyunk
magára, ölni is készek vagyunk,
szégyent nem ismerve bujálkodunk,
meglopjuk a holnapot a máért,
becsületében tapossuk a jót,
most magunkat hazudjuk igaznak,
vágyért felebarátot árulunk
el, nem értékeljük azt, amink van,
azt áhítjuk, mi nem lehet miénk.
Kiontott vére égeti bőröm,
az eső már nem mossa el a bűnt,
imát suttogok: Miatyánk Isten…
ki kereszten kínhalált szenvedtél.
Keresztfájánál mélyen hajolj meg,
ki bűnt, bűnre halmozol, de te is
ki magadat bűntelennek hiszed!
Azt kérdezed miért hajolj földig,
ki vagyok én, ki téged intelek?
Bűnös vagyok, egy halandó ember,
ki feloldozást csak Tőle remél.
——————–
Ez egy gondolatfutam. Olyan, amit úgy menet közben ereszt el a fejében az ember, ha messze van a bolt, vagy sok még a tennivaló a konyhában. Nem vers. Talán prózában ki lehet bontani… de ezzel a témával már tele a padlás. Naplóba javaslom. NHI
Legutóbbi módosítás: 2015.04.04. @ 12:04 :: Lénárt Anna
