A lányok szinte egyszerre álltak fel a padból, mikor belépett a szigorú igazgatónő. Érezték, hogy valami fontos dolog lehet, ha a gyorsírás órát félbeszakítja. Legutóbb több diákot kiállított a katedrára, meghagyva nekik, hogy másnap olyan köpenyben jelenjenek meg az iskolában, aminek hossza eltakarja a térdüket. Senki nem mert mukkanni sem, az érintettek pedig délután, otthon nekiláttak leengedni a mini méretűre felhajtott köpenyt.
Izgatottan várták, vajon most miről lesz szó?
— Jó napot kívánok! — köszönt hivatalos hangon, amit az osztály kórusban viszonzott.
— Telefonáltak a minisztériumból — hordta körül szúrós tekintetét a lányokon, hátha észrevesz valami fegyelemsértést, kirívó haj- vagy ruhaviseletet, esetleg valaki kifestett szemmel mert volna tanításra jönni, de mindent rendben talált.
— Egy kitűnő gyorsíróra lenne szükségük, aki már letette a 150 fokos vizsgát. Ki szeretne elhelyezkedni hétfőtől? — nézett végig ismét az osztályon.
Varga Zita, a legügyesebbek közé tartozó jelentkezett.
— Szeretnék dolgozni, amilyen hamar lehetséges.
— Helyes — bólintott, kimérten az igazgatónő. — Akkor óra után várlak az irodában, hogy megbeszéljük a részleteket. — Ezzel elköszönt, s miután kilépett az ajtón, a diákok megkönnyebbülten ültek vissza helyükre, hogy folytassák a félbehagyott feladatot.
Melyik gyerek értette volna meg a szigor szükségességét, a régi villából átalakított iskolában? A tanári szobán kívül mindössze három tanteremből állt, egyikben írógépek sorakoztak hosszú asztalokon, a másik kettőben gyorsírást és magyar nyelvtant oktattak. Az intézmény feje egyre nehezebben tudta a nyolcvanöt-kilencven tinédzser lányt kordában tartani. Szigorú házirendet követelt meg. Még az is tilos volt, hogy valakit a kapuig kísérjen egy fiú. Elsőben az évnyitón világosan elmondta, hogy az összes „apuka”, „nagybácsi”, „unokatestvér” legfeljebb az utca elejéig jöhet, ott búcsúzzanak el. Az 1960-as évek vége felé a laza felfogás, a túlzott szabadelvűség erkölcsi téren nagyon terjedt. Hiányzott az egyházi ideológia, ami visszafogó erőt jelentett volna. A fiatalok Beatlest hallgattak, a lányok miniszoknyát kezdtek viselni. A fő tanerőnek úgy tűnt, mindezek ellenére, sikerült megőriznie az iskola jó hírét. Több kétéves gyors- és gépíró iskola is működött a városban, s lám a minisztériumból őt keresték, az ő diákjai közül kértek egyet. Elégedetten, büszkén ült íróasztala mögött, mikor tanítványa kopogott az ajtaján.
Zita örömmel nézelődött a belvárosban. A hatalmas ódon épületek között egészen kicsinek érezte magát, de tetszett neki, amit látott. Egy elegáns részen, közel a Duna-parthoz találta meg a minisztériumot. A portás, akinél érdeklődött, miután bemutatkozott, megmondta kihez jött, eligazította, merre induljon. Páternoszterrel ment fel a negyedik emeletre, ott pedig meg sem állt a főosztályvezető ajtajáig. A titkárnő bejelentette a főnökhöz, aki szívélyesen fogadta. Néhány mondattal leírta mivel foglalkoznak az ő vezetése alatt az előadók, főelőadók, mi lenne a lány feladata.
— 200-as fokon is tud gyorsírni? — kérdezte.
— Igen, percenként kétszáz szótagot biztosan le tudok írni, és pontosan visszaolvasom. Az iskolában 250-es sebességet is próbáltunk már, az is sikerült.
— Itt nálunk lesz lehetősége gyakorolni. A kollégák sokszor lusták írni, inkább diktálnak. Előfordul, hogy rögtön írógépbe, de ki fogják használni a tudását.
— Még egy utolsó vizsgám lesz két hét múlva, amire el kell mennem… — bizonytalanodott el a lány.
— El fogjuk engedni, nagylány, megoldjuk. Hány éves is összesen? — mosolyodott el önkéntelenül.
— Tizenhat — felelte önérzetesen Zita.
— Szemtelenül fiatal — csóválta a fejét hitetlenkedve leendő munkaadója.
Első nap Katalin, a titkárnő végigvezette a főosztályon. A hosszú folyosón az összes szobába bementek, mindenkinek bemutatta. A „dolgozó nő” hosszú szőke haját füle mögött kétoldalt cicafarokban fogta össze. Üde, virágmintás nyári ruhája rásimult formás alakjára, le is esett az álluk a kollégáknak. Udvariasan bókoltak, kedvesen mosolyogtak, biztatták, majd belejön a munkába. A „kezicsókolom” köszönések rettentően tetszettek a csitrinek. Annyi újdonság történt vele, hogy délután öt órakor, a munkaidő végével szinte szédelegve indult haza. Boldog megnyugvás, jóleső fáradtság áradt szét minden porcikájában. Este az ágyban visszagondolva a nap eseményeire, csak egy arc jelent meg többször tisztán előtte, ehhez az archoz egy jóleső kézfogás tartozott, azt is érezni vélte, mint a férfi kellemes illatát. Valamilyen Balázsnak hívják, ha jól értette. Gondolta, majd holnap titokban meglesi, milyen név van kiírva az ajtóra, ahol a férfi dolgozik.
Közvetlen kolléganőjével egy tágas szobában kapott helyet. Két nagyobb íróasztalt és két írógépasztalt toltak össze egymással szemben. Egy szekrény is állt oldalt, a fal mellett, ebben irodaszereket tartottak. Géppapírt, indigót, vékonyabb másoló- és stencilpapírt, borítékokat és persze őrölt kávét, kockacukrot.
Még egy kerek asztal is tartozott a bútorzathoz, ami köré kárpitozott fotelek kerültek, és több kolléga reggeli kedvenc időtöltésének helyszínéül szolgált. Szobatársát Gabinak hívták, a negyven év körüli asszony két — Zitával hasonló korú — gyermeket nevelt. Szerencsére első perctől jól megértették egymást. Segítőkészsége, kedvessége megnyugtatta a fiatal lányt.
A nyár elrepült, szabadságot sem vett ki, töretlen lelkesedéssel dolgozott. Úgy döntött, majd karácsony táján lesz otthon, addig kihasználja az időt, hogy minél többet elsajátíthasson a felnőtt életből, amibe gyorsan belejött. A hivatalban mindig jól érezte magát. Reggelente néhány kolléga rendszeresen náluk időzött. Kávézás közben belenéztek a napilapokba, beszélgettek a politikai helyzetről, hírekről, pletykáltak a minisztériumban zajló nyílt titkokról, vagy csak egyszerűen vicceket meséltek. Viszont Balázst csak akkor látták, ha munkát hozott, csöndes, visszahúzódó ember lévén, Zitának semmit sem sikerült megtudnia róla.
Ősztől Klárival, legjobb barátnőjével esti gimnáziumba kezdtek járni. Hetente háromszor, hétfőn, szerdán, pénteken munka után beültek az iskolapadba. Előfordult bizony, hogy utolsó órán szeme le- lecsukódott a fáradtságtól, de kitartóan helyt állt. Tankönyveiből egyet-egyet bevitt munkahelyére, ha egy kis szabadideje akadt munkaidőben, belekukkantott.
Gabi kezdettől fogva anyáskodott vele. Elnevezte Fülesnek, ami több szempontból is illett rá. Egyrészt szemfüles mivolta, másrészt hajviselete miatt. Bosszantotta volna, ha más így szólítja, de kolléganőjének annyi mindent köszönhetett, és olyan szeretettel tudta kimondani, hogy tőle még ez is jólesett.
November végén Katalin napi összejövetelt szerveztek, amire az egész főosztály meg lett hívva. A kis tárgyalóban a hosszú asztalon terítettek meg. Többféle süteménnyel, szendvicsekkel teli tálcákon, sok-sok finomságot kínált az ünnepelt. Mire Gabival átértek, a férfiak már jókedvűen konyakoztak. Talpas poharakban, aranyszínű pezsgő gyöngyözött. Viccelődtek a lánnyal, hogy kiskorúak nem ihatnak alkoholt, valaki megjegyezte, hogy biztosan tejjel működik még, már csak azért is elvett egy poharat a koccintáshoz. Persze a fejébe szállt rögtön, sohasem szokott alkoholt inni. Kis idő múlva úgy érezte, ki kell mennie a levegőre. A negyedik szinthez tartozott egy külső körfolyosó, az ő szobájuk ablaka is odanyílt. Már besötétedett, de az irodákból kiszűrődő fényben észrevett valakit, s nagyot dobbant a szíve, amint kivette Balázs magas, férfias alakját. Fázott, vissza akart menni a többiekhez, ekkor azonban a férfi odalépett hozzá, megsimogatta az arcát és ő nem tiltakozott.
Gabi már nem tudta elképzelni, hova lett. Még javában mulatoztak a kollégák, de ő elköszönt, igyekeznie kellett haza, családjához. Szobájukba ment retiküljéért, kabátjáért, hogy elinduljon, ekkor kellemetlen látvány tárult elé.
A félhomályos körfolyosóról Balázs és Zita alakja rajzolódott ki, ahogyan egymást átölelve csókolództak. Kényelmetlenül érezte magát, amiért meglátta őket, ugyanakkor mérges lett a férfire, akiről tudta, hogy nős, családos ember. Feldúltan szedte össze holmiját és indult haza.
Másnap a lány kerülte a tekintetét, hol szótlanul tett-vett, belemerült a munkába, hol pedig a semmibe bámult megfeledkezve magáról. Összerezzent, akárhányszor nyílt az ajtó, felkapta fejét, mintha várt volna valakit. Egyszer be is lépett Balázs, de csak egy kézzel írt feljegyzést hozott gépelésre. Szó nélkül letette az asztalra és kiment. Zita nagyon küszködött, hogy ne piruljon el füle tövéig, persze nem sikerült. Szeretett volna beszélni a férfivel, tisztázni a helyzetet, de nem adódott lehetőség. Így telt el néhány nap keservesen, kétségek között: lesz-e folytatás, szereti-e a férfi, egyáltalán akar-e tőle valamit?
Egy reggel korábban kellett bemennie, sürgős munka miatt, mikor Balázs lépett be a szobába. Leült a lány mellé, aki megint nem tudott uralkodni magán, érezte, hogy lángol az arca.
— Gondolom magyarázatot vár a történtekre — kezdte a férfi kicsit feszengve mondandóját. — Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszik nekem. — Mély sóhajtás után folytatta. — Be tudnám úgy rendezni az életemet, hogy jusson idő a munkámra, a családomra és még Zitácska is beleférne, de nem hiszem, hogy ezt szeretné — pillantott szeme sarkából kérdően a lányra.
Ő pedig összeszedve lelkierejét válaszolt:
— Nem, tényleg nem szeretném. Azt hittem… nem tudtam… — küszködött a sírással, elcsuklott a hangja.
— Hibáztam. Sokat ittam. Nem akartam megbántani — kért szinte bocsánatot a férfi.
Gabi lépett be az ajtón, erre Balázs felállt és kiment a szobából. Mindez néhány perc alatt történt, a naiv lány talán azt sem fogta fel, hogy tulajdonképpen felajánlotta, legyen a szeretője.
Nehéz lett volna nem észrevenni könnyes szemét. Gabi nagyon sajnálta, hiszen olyan tapasztalatlan, pont egy nős emberrel kellett megégetnie magát?
— Füleske! Ő már egy kihúzott sorsjegy — próbálta gyengéden magyarázni. — Felesége és két kisfia van. Felejtsd el! — odament és megértően karolta át a vállát.
— Nincs jegygyűrű az ujján… szégyellem magam — tört ki most már a sírás a lányból.
— Mással is történt már hasonló, a világ mégsem állt meg. A Föld forog tovább — simogatta meg kolléganője a fejét. — Hidd el nekem, nem szabad búslakodnod miatta. Majd megtalálod te is azt, aki megérdemli, hogy szeresd. — Kicsit hátrébb lépve, nézett a szemébe az elkeseredett fruskának. — Értékes ember vagy. Bevallom kicsit féltem, mikor megtudtam, hogy ilyen fiatal munkaerőt kapok segítségnek, de nagyon örülök neked.
— Tényleg? — mosolyodott el „Füleske”, szép őzike szemeiben még könnyekkel.
— Korban sem hozzád való — folytatta kolléganője.
— Igen. Öreg. Klári is mondta — szipogott Zita.
— Harminckét éves! — nevette el magát erre már Gabi. — Akkor én mi vagyok? Komolyan nem értelek — nézett kis rosszallással a hangjában a szemébe. — Balázs nem csúnya, de nem is egy feltűnő jelenség. Te olyan csinos vagy, mi tetszett pont ebben a férfiben?
— Olyan jó az illata. Igazi férfi illat — emelte ábrándosan szemeit a fellegekbe a csacska lány.
— Na jó, megszédültél ettől az illattól, de ez lehetetlen — zárta le az ügyet Gabi. — Ne is beszéljünk róla. Pityeregni pedig tilos, mert elfenekellek! Gyerünk dolgozni! Nem leszünk kész.
Soha többet nem beszéltek róla. Ahogy telt-múlt az idő, „Füleske” még egy ideig kiszedegette magának a gépelésre váró kéziratok közül Balázsét, gépelés közben elmerengve gyöngybetűi felett. Senki nem is írt olyan szépen a főosztályon, ahogyan ő. Később már erről is leszokott, lassan visszatért életébe a rendes kerékvágás.
Elszállt az illat, elmúlt az érzés. Nem maradt más belőle, csak egy idővel elhalványuló, tanulságos emlék.
Tizennyolcadik születésnapján már délután fél ötkor türelmetlenül járkált fel alá a minisztérium bejárata előtt egy barnahajú, jóképű fiú, egyik kezében rózsacsokorral
Legutóbbi módosítás: 2015.04.27. @ 11:45 :: Magyar Eszter
