Lábaim elfáradtak, nem visznek tovább. Leülök a fűre megpihenni. A víz látványa mindig megnyugtat. A szél szeszélyétől függve, apró, alig észrevehető, nyugodt, pici hullámokat rajzolva, vagy dühösen, haragosan, hatalmas tarajokat, fodrokat görgetve, újra és újra jönnek szembe, s ütköznek a terméskővel kirakott partnak. A tó soha nem adja fel, pedig nincs választás számára, csak egyfelé haladhat, s mindig visszavetődik.
Az emberek életében számtalan út létezik, s ha meg is találják a sajátjukat, sokszor nem járják végig. Akár félúton visszafordulnak, elkanyarodnak. Kevés a hit, elfogy az akaraterő, lesben áll a kétely. Keressük az útjelző táblákat, reméljük, hogy ki van valahová írva, merre vezet a Járt, a Járatlan, a Sikeres, a Sikertelen, a Sima, a Göröngyös, a Zöld, a Tilos, a Sötét, a Helyes, a Helytelen út és még számtalan hosszabb, szélesebb, rövidebb, keskenyebb, kanyargósabb, egyenes, felfelé, vagy lefelé vezető, amik között bolyongásaink során el kellene igazodnunk.
A vége nem látszik egyetlen egynek sem. Némelyek keresztezik egymást, mások pedig csakis párhuzamosak valamelyikkel, s Válaszutak nyílnak belőlük. Melyik legyen? A Boldogság, vagy a Karrier útja? S, ha a Boldogságot választjuk, az meddig tart? Hamar a végére érünk? Mennyien tolonganak rajta, s hirtelen egy tekintélyes útkereszteződést talál az ember.
Végre! Talán itt lesznek az útjelző táblák a kóborló, kétkedő, bizonytalan utazó számára.
„A legrövidebb út mindig az Egyenes” – próbálnak szüleink irányt mutatni a Jövő felé, de ez a szakadék szélén vezet, amibe könnyen bele lehet zuhanni, míg másik felén a Napos oldal csalogat. Óva intenek a Járatlan úttól is. De miért járatlan? Itt próbálnak a legtöbben haladni. Alig lehet lépni a sok egyhelyben topogótól.
A Siker útja felfelé halad, de ha feljutunk, le kell majd tudni jönni. Ha hibásan lép az ember, könnyen megcsúszik, és a Feledésbe zuhanhat, meg is szégyenülhet. Visszalépkedni, megtartva azt a dicsőséget, örömet, amit a tetején élvezhettünk, csak ritka esetben sikerül.
A Helytelen sima, könnyű terep, de hányan odavesztek láthatatlan csapdáiban, kátyúiban?
Ha talpunkkal érzékeljük, szaladunk vissza az Ész és az Értelem útjára, de ezen sokan jönnek szembe, lökdösődve. Nincs gondolatuk, ami belülről fakad, kigyúrt karok mögött hová lettek a férfiak? Nőket sem látni, csak csupa műanyag.
A Közös utakon együtt indulunk, az Álmok, Vágyak felé, mégis oly gyakran eltévedünk, elveszítjük egymást.
Itt találkozom gyerekeimmel is, folyton összeütközünk, de ha egymás mellett haladunk is, miért nem a Saját útjukat járják? Vagy én nem találom az enyémet? Azt a legnehezebb felismerni. Melyik a Saját? Ezért indulunk el újra és újra, mint a víz fáradhatatlan hullámai, amik hasztalan próbálnak kilépni medrükből.
Az Emlékek sötét, borongós, vagy színes, vidám virágokkal szegélyezett útja visszafelé vezet, mégis mikor már szinte csak ezen járunk, elérkezünk az Utolsóhoz.
Lassan felállok, búcsúzom, a tó hiába vigasztal, nem maradhatok. Félve indulok el a Végső úton, itt már biztosan egyedül leszek, erről nincs letérés semerre, csak egyfelé vezet, a cél pedig nem a győzelem.
Legutóbbi módosítás: 2015.04.17. @ 16:33 :: Magyar Eszter
