Volt egyszer egy Kolozs megyei falu. Laktak benne magyarok, románok s itt-ott egy-két cigány. Akadt hely bőven, össze is fértek volna, ha időnként egymásra nem uszítják őket. Hol a moşier (földesúr), hol a pártok vagy maga a kormány manipulált még itt az isten háta mögött is. Ha egy románra mutattak, eltörték a lábát, ha magyarra, a fejét verték be. Kivéve a papnak, akiben mindnyájan csak a lelkipásztort látták.
Teltek az évek. Rendszer rendszert váltott, s a régi világ lassan új köntöst öltött. A falu fellélegzett, különösen a papjuk, amikor egy éjjel bezörgettek hozzá.
— Dokumenti! (Az iratokat!) — rivallt rá egy forradásos képű alak.
— Miért, kik maguk?
— Nem kérdezni! Itt csak én beszél — állította lesbe embereit a férfi, kettőt az ajtóhoz, a többit az ablakokhoz.
— Tiltakozunk! — húzta összébb pongyoláját a pap felesége. — Ha nem mennek el azonnal, sikítani fogok.
— Háráso! — fogta rá pisztolyát a forradásos képű. — De akkor búcsúzni élet. Na, mi az, miért nem sikít?
— Mire kíváncsiak?
— Ki szeret Gróza? Ki van kommunistás?
— Tessék?
— Dă-i una peste gură ca să priceapă mai bine! (Verd be a száját, hogy jobban megértsen!) — szólta el magát egy bibircsókos férfi.
— Szóval románok — rezzent össze a lelkész. — Persze, gondolhattam volna.
— És ha igen? — dugta zsebre fegyverét a forradásos arcú. — Talán nem tetszik?
— Felőlem! Isten előtt mind egyformák vagyunk.
— Előtte lehet, de előttünk csak venetikok (jöttmentek) vagytok. Betolakodtatok hozzánk, most meg kiűznétek. Ti, minket, — pattogott immár magyarul. — Szerencsére mi vagyunk többen, és most szokotéálát (számot) adtok.
— Tehát ezért jöttek.
— Ezért is, merthogy régen figyelünk ám. Sokat papoltál, de most mi diktálunk.
— Életünk Mindenhatónk kezében van — térdelt le a lelkész. — Ha azt akarja, hogy meghaljak…
— Ne félj, nem ölünk meg — vigyorgott a vezér. — Legalábbis addig, amíg kinyögsz egy imát.
— Miatyánk, ki vagy a mennyekben…
— Továbbá kijelented, hogy ebben az országban mi parancsolunk. Mármint a románok — tette hozzá dölyfösen. — Nektek kuss!
— Trăiască! (Éljen!) — vágták rá kórusban a rejtélyes „vendégek”.
— Szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod…
— Megértetted? — ragadta mellen a keszeg lelkipásztort a vezér. — Hozzád beszélek. De aztán szóról szóra így mondd. Még holnap, a templomban, különben kinyiffantunk. Itt ezzel a revolverrel — mutatott a zsebére —, úgyhogy jól vigyázz! Minden szavadat ez a pisztoly kíséri.
— Nem! — gyűrte le félelmét a lelkipásztor. — Teremtőnk házában imádkozni, nem politizálni szoktak.
— Kérlek, ahogy óhajtod. Bubu! — vágott szemével a tiszteletes asszony felé.
A férfi az asszonyhoz kapott, leteperte a földre, és csókolni kezdte.
— Bitangok! — sietett segítségére a férje, aztán egy pofontól ő is földre perdült.
Ebben a pillanatban felpattant az ajtó, s a pap gyermekei nyargaltak a szobába. Mögöttük bőrkabátos, behemót alak röhögött.
— Legat-îi! (kötözzétek meg őket!) — parancsolta a forradásos képű. — Na, meggondoltad magad?
— Meg.
— Hangosabban!
— Meg. Prédikálni fogok.
— Jól van, pópa, mi is ott leszünk, nehogy még egyszer meggondold magadat. Addig is, légy szíves, add ide a bukszád!
— Tessék!
— Ez bizony vékony. Ékszerek, márka, dollár…?
— Nincs.
— Tiszteletes asszony? Mindegy, majd mi megtaláljuk — intett az embereinek, akik a szobának estek, feltúrták a szekrényt, fiókokat, mindent anélkül, hogy bármit találtak volna.
— Kössétek a kályhához! Ejnye de inas vagy! Puhítsátok meg, fiúk!
— Istentelen emberek, nem féltek az Úrtól?
— Rajta!
Félholtra verték, végül abbahagyták, hadd prédikálhasson másnap úgy, ahogy megbeszélték.
A falucska hívei lassan gyülekeztek. Asszonyok, öregek tódultak a templomba, akik a pap prédikációiban kerestek gyógyírt. Csakhogy ezúttal inkább ő szorult erre. Homlokát beverték, háta sajgott. Azért megpróbált egyenesen járni, feltapogatódzott a szószékre, és rázendített: „Mint szép híves patakra a szarvas kívánkozik…” Hívei utána jámbor áhítattal. Valamennyi helybeli: ez a jegyző, az Bálint gazda… — vette számba szorongva nyáját. Csupán az utolsó padban ült… Uram, irgalmazz: a forradásos arcú!
— Kedves atyámfiai — rugaszkodott neki, beszélt az alázatról, engedelmességről, majd más témákra siklott.
A hívek lopva összenéztek. Pedig a papjuk most is róluk beszélt, csak valahogy másként, mintha attól félne… Az ám, mitől, merthogy fél, azt a vak is látja.
A lelkész elhallgatott. Mintha megérezte volna a csalódást, értetlenséget, mert elszégyellte magát.
— Nézzétek! — kapta le az ütött-kopott talárt, megmutatta sebeit, és mindent őszintén elmesélt. Még azt is, ki ül ott az utolsó sorban.
A gyülekezet egyszerre fordult hátra, de ott már senkit sem láttak.
— Bocsáss meg, Atyám, hogy kételkedtem benned — horgasztotta le fejét a lelkipásztor. — Kérlek, óvj meg ezután is engem, meg mindenkit, aki segítségre szorul! Adj erőt, önts hitet belénk, hogy soha többé ne féljünk, amiért kicsik, elesettek és magyarok vagyunk. Miatyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod…
Hogy mikor, kinek és mennyire jött el, bizonyítja az 1990-es marosvásárhelyi pogrom. De akkor már más pap, más szavakkal könyörgött értünk. És az előbbi, akit olyan kegyetlenül elvertek, aztán kiraboltak? Még ugyanaznap váratlanul elhunyt.
Állítólag felakasztotta magát.
Legutóbbi módosítás: 2015.04.10. @ 10:36 :: Petrozsényi Nagy Pál
