Aotearoa-Új-Zélandnak sajátos az élővilága. Fókák és delfinek kivételével az ember megjelenése előtt nem éltek itt emlősök, egy tizenöt millió éve kihalt egérfélét és néhány, törpe denevért leszámítva. No de nincsenek itt se teknőcök, se krokodilok, se kígyók, csak apró ősbékák, s a gyíkfélék is apró gekkókra korlátozódnak. A madarak édene volt e szigetvilág, amelyek az előbbiek által „üresen hagyott” ökológiai fülkéket benépesítették. A szigeti gigantizmus miatt hatalmasra nőttek. Itt éltek a földtörténet „leg”madarai: a legmagasabb, a moa, az adzebill is dobogós, a legnagyobb ragadozómadár, a Haast-sas, a legnagyobb héja, az Eyles-héja amelyek mind kihaltak, mióta idetette a lábát az ember. Itt él és költ a legnagyobb röpképes madár, a vándoralbatrosz, a legnagyobb kormorán, a királykormorán, a legnagyobb papagáj, a kakapo, a legnagyobb galamb, a keruru, a legnagyobb guvatféle, a takahe… Másrészt sokan „gyalogéletmódra” alkalmazkodtak és röpképtelenek. Ilyen például az ország jelképe, a kiwi, továbbá a takahe, a kakapo, a weka, a kék-pingvin… A kihaltakat ne is említsük. Lássunk néhány érdekesebbet közülük.
A kiwi a struccok legközelebbi rokona, de csak tyúkméretű. Tolla inkább szőrnek tűnik, testhőmérséklete az emlősökéhez hasonló (38 0C) Kiváló a szaglása, s majdnem vak. Éppen ezért éjjeli életmódra rendezkedett be. Tojása a legnagyobb az élővilágban a testéhez képest: az anyaállat tömegének egynegyede. Ezen kívül a világ legijedősebb madara. Egyik szörnyethalt, úgy megijedt a vakutól. Be lehet fizetni jó drágán kiwilesre, de kevesek olyan szerencsések, hogy szabadban élő kiwit meg is pillantsanak. Sajátos hangját viszont esetleg hallhatják éjjeli sátorozás közben. Kihalás-veszélyben van, mert a posszumok, nyestek és más ember által behozott emlősök elpusztítják tojásaikat.
A rendkívül tanulékony kea talán a világ legintelligensebb madara. Az egyetlen hegyi papagáj. Gyakran lehet látni hóban is. Csak a Déli-szigeten él. Nagy tolvaj, időnként kifosztja a turisták sátrait, autóit, néha kiszedi a gumitömítést is az autók ablakából. Akadt rá példa, hogy egy dán turista útlevelét is ellopta. Összejátszanak, míg egyik eltereli a „tulajdonos” figyelmét, addig a többi kifosztja az épp nyitva hagyott sátrat vagy csomagtartót.
Unokatestvére az északi-szigeti kaka. Azért került kihalás-veszélybe, mert elszaporodtak az ember által behozott darazsak, amelyek feleszik a táplálékát. Több rezervátumban etetik őket, például Zeelandia, Mount Bruce, ahol a kakaetetés nagy turista látványosság. Egyébként e papagájok szabadon élnek. Érdekességként megfigyelték, hogy a Zeelandiában fészkelő kakák délben elrepülnek a százharminc kilométerre levő Mount Bruce rezervátumba enni, majd estére hazatérnek. Biztos rájöttek, ott jobb a „szakács”.
A kakapo vagy bagolypapagáj röpképtelen. Nem készít fészket, hanem a fák gyökerei közé vájt üregbe teszi le tojásait. Szintén a kihalás fenyegeti, még százhuszonnyolc van belőlük. Több kis szigeten próbálják megmenteni. Szaporítása azért ütközik nehézségbe, mert csak olyan évben költ, amikor a rimu bőségesen terem, és elegendő tápláléka van felnevelni utódait. Ami hihetetlen: a rimu rendszertelenül hoz bőséges termést, és a kakapo a rimu virágzása előtt lerakja tojásait. Hogy honnan tudja, milyen lesz a termés, az a világ nagy talányai közé tartozik, mert sohasem téved.
A sárga- és a piros koronájú kakariki két kisebb méretű papagáj. Bár itt védett, veszélyeztetett fajnak számítanak (például a Somes-szigeten próbálják a kipusztulását megelőzni), Európa madárkereskedéseiben gyakran találkozunk vele.
A déli szigeti takahé a legnagyobb guvatféle, és röpképtelen. A XX. század elején kihaltnak nyilvánították, s ötven évig senki sem látott egyetlen példányt sem. A múlt század derekán aztán valaki lefényképezett egyet, s expedíció indult felkutatásukra. Akkor leltek rá egy húsz párból álló kolóniára. Azóta több helyen próbálják szaporítani őket, főleg kisebb szigeteken, már 263 példány van belőlük. Mi Zeelandiában láttunk és fényképeztünk egyet.
A kék fú vagy pukeko szintén egy guvat, a takahé rokona. Bár egy idétlen, félénk, röpülni alig tudó madárnak tűnik, amelyiknek jókora nekifutásra van szüksége a felrepüléshez, s inkább elfut, mintsem felröppenjen, háromezer kilométerről, Ausztráliából „importálta” magát az 1920-as években. Azóta annyira elszaporodott, hogy az új-zélandi souvenirek egyik jellegzetes alakja.
A tui jellegzetes hangjával hamar felhívja magára a turista figyelmét. A nyakán található két fehér toll miatt, amellyel régen a hölgyek előszeretettel díszítették kalapjukat szinte kiirtották, ma már nincs veszélyben. A harakeke (angol nevén flax), az ország egyik jellegzetes növénye virágporával táplálkozik, nem egyszer lehet látni pollenétől sárga fejű tuit. A maorik ebből készítették ruházatukat, de kötelet, hálót is fontak belőle. Egyébként mérgező. Egyes óceániai szigeteken e növény invazív fajnak számít.
Bár nem rokona, a szája melletti két barna fityegőjével a Saddleback a tuit juttatja eszünkbe. Zeelandiában találkoztunk vele. A veszélyeztetett kokako rokona, amelynek szája melletti fityegői kékek.
A szép színes-öves maorimadarat (hihit) Zeelandiában sikerült megmenteni a kihalástól. Bár szabadon él és fészkel itt, rendszeresen visszajár az etetőkhöz.
Zeelandia másik sikertörténete a kis veréb méretű toutowhai (New Zealand robin), amely a cinegelégykapók közé tartozik. Hasonló módon sikerült számukat megnövelni a megfelelően kihelyezett etetőkkel és néhány pár idetelepítésével. Ma már a környező erdőkben is fészkel.
Sikeresen elszaporodott itt a popokotea (fehérfejű légyvadász) is, a déli szigeti mohua (sárgafejű légyvadász) rokona, amely már csak az Abel Tasman nemzeti parkban található meg.
A zöld színű csengőmadár (bellbird) hangjáról kapta a nevét. Nincs kiveszőfélben, és egy élelmes opportunista. Rendszeresen dézsmálja a kakaetetőket Mount Bruce-on és Zeelandiában. Egy hím bellbird egyik zeelandiai madáretetőt kinevezte sajátjának, és egyetlen más madarat nem enged a közelébe. Egyébként elég félénk madár.
Az ország másik jelképe a fantail, magyar nevén legyezőfarkú, a barázdabillegetőt juttatja eszünkbe, pont olyan örökmozgó. Fényképész legyen a talpán, akinek sikerül éles képet készíteni róla. Én is próbálkoztam vagy ötvenszer, amiből kettő sikerült olyanra, amelyet nem kellett azonnal letörölnöm.
Gyakran látni viszont ezüstös pápaszemesmadarat. Zöld feje van, szürkészöld a teste, s a szemét fehér gyűrű, „pápaszem” veszi körül, melyről „messziről” fel lehet ismerni.
Az új-zélandi fecske (welcome swallow) az 1920-as években telepedett át Ausztráliából. Önkéntesen. Harminc évig nem költött itt, de az 1950-es évektől kezdve megtelepedett.
A morepork, vagy új-zélandi (törpe) bagoly nevét onnan kapta, hogy este-éjjel az erdő visszahangzik „Morepork! Morepork!” kiáltásaitól. Meglátni már nehezebb a sötétben, hiszen akárcsak más baglyoknak, éjjeli életmódja van.
Nappali ragadozó madár már csak kettő maradt, a többi kihalt. Az ausztrálázsiai héja mindennapos látvány, az endémikus (csak itt élő) új-zélandi sólymot már nehezebb lencsevégre kapni. Nekünk is csak a Nga manu nemzeti parkban sikerült. Újabban egyre gyakoribb látogató az ausztrál vércse is.
Négyféle kormorán él itt, ezek közül a királykormorán veszélyeztetett. Csak a főváros környékén él, nekünk is sikerült lencsevégre kapnunk egy fiókát. A sirályok is mindennapos látványnak számítanak, közülük a fekete hátú, a vörös csőrű és a fekete csőrű sirály endémikus.
A kis maori lillék (dotterelek) a homokos tengerpartok lakói. Ezek az apró, rigóméretű madarak, amelyek az apály által felszínre hozott csigákkal-kagylókkal táplálkoznak, hihetetlen gyorsasággal képesek futni. Fényképész legyen a talpán, aki utoléri őket.
A fekete csigaforgatót (oystercatcher) elég gyakran látni a tengerparton, főleg apálykor. Nem endemikusak, de hozzá tartoznak a szigetországi tengerparti tájakhoz. Bár gyakran lehet látni őket repülni is, ők is elsősorban elsietnek, ha ember közeledik. Ha fiókájukhoz közeledünk, megpróbálnak elcsalni mellőlük. Ha nem sikerül, kétségbeesésükben még az emberrel is kikezdenek, engem az egyik „megtámadott”. Jó, hozzám se ért, csak megijeszteni próbált.
Mindennapos látványnak számítanak a tengerparton is, a tavakon is a fekete hattyúk. Elég barátságosak, odajönnek az emberhez étetést várva. Meglepődtem, amikor egyik széttárta szárnyát. Az úszva teljesen feketének kinéző madár szárnyának vége hófehér!
Sokféle vadkacsa is él itt, a paradicsomkacsa (paradise shelduck) érdekessége, hogy a nőstény fehér fejű barna, a hím pedig sötétkék, majdnem fekete, mintha nem is egy faj lenne a két madár… Gyakran lehet látni őket az állóvizektől távol, a domboldalakon, s ami furcsa: gyakorta egy nőstény egy egész háremnyi hím társaságában sétál.
A maori réce valamikor egész Új-Zélandon elterjedt. A ragadozók miatt kiveszőfélben van, már csak néhány kisebb szigeten található. Hasonló sorsra kerültek rokonai a Campbell-réce és a barna réce (brown teal). Mindhárom éjszakai életmódot folytat, szürkületkor és éjszaka aktívak.
A gémek közül a mi szürke gémünkre hasonlító, endemikus fehérarcú gém (white faced heron) vonja magára a turista figyelmét. Ritkábbak a kanalas gémek, amelyek bár nagyon hasonlítanak a nálunk honos társaikra, nem azonosak velük, szintén endémikusak.
Az tyúkméretű zöld-fehér új-zélandi galambok, a keruruk nem kerülik a várost, az esőerdők lakói. Bár betelepítették, elég ritkán látni házigalambot Wellingtonban.
Számos európai madarat hoztak magukkal az európaiak. A városi verebek ott is szemtelenek, egyszer a cipőmre is rászálltak. Ám ha nálunk, lakott területen kívül ritkán látni házi verebet (mezeit igen), e szigetországban egyes verebek a zöld övezethez, parkokhoz, erdőszélekhez alkalmazkodtak. És ijedősek! Vigyázni kell, mert a (szintén betelepített) erdei szürkebegy nagyon hasonlít rájuk, könnyű összetéveszteni őket. Mindennapos látvány a feketerigó, az erdei rigó, a sármány, a stiglinc, a pityer, a bütykös hattyú, a csóka, a kakadu, a kanadai vadlúd, a gólyatöcs, a kaliforniai fürj, s lehetne a sort folytatni. Mind behozott madarak.
Legutóbbi módosítás: 2015.04.09. @ 17:12 :: Vandra Attila
