Egy alacsony termetű, kövér ember szamaragol, tűzoltó sisakkal a fején és egy olyan fehér kendővel a nyakában, amit borotváláskor használtak a borbélyok. Szamarán zavara volt, de fejét magasra emelte, pedig vézna lándzsáját is csak nagy nehezen bírta tartani. Ő is igen sokat olvasott, ezért úgy gondolta, feltétlenül követnie szükséges azt az embert, aki tökéletes példaképe, mert fegyverhordozójával nekiindult — tudják, azzal a kis kövérrel — és szembeszállt a betokosodott világgal.
De emberünk óriást akart dönteni, nem szélmalmot. Okosan fegyverhordozót sem vitt magával, mellé úgyis csak egy nyurga, hosszú lábú, sovány illett volna, ráadásul lovon. Szerepcserefélét hajtott végre, de csak a külsőkben. Szemei állandóan a láthatárt fürkészték, ekkor pillantotta meg a világveszedelmet. Bizony, óriás volt az a javából, belevágta hát sarkantyúját szamara szügyébe, aki nem volt hajlandó elindulni gazdája ügyébe, és ott, a nagy mező közepén iázott harsányan.
Elfelejtettem bemutatni hősünket. Ő a modern kori kóbor lovag, dinasztikusan Don Quijote kettőnek nevezte magát, vagy második La Mancha lovagjának. A kétség fojtogatta, mert négylábú járműve nélkül nem juthatott az óriás közelébe, aki tombolva dühöngött magában. Az arcára tekeredett grimaszt is látta. „Megeszem e világot”, ezt sugározta a feje tetejéről.
— Klementina, ó te drága, mondd meg most, most merre jársz! Jaj nekem, rosszul énekelem! „Én vagyok Don Quijote, La Mancha lovagja, ki semmi veszélytől nem fél. Megyek, merre a végzetem szólít előre, mert nincs már oly’ mesze a cél.” Tan-da-ra-ram, tam-tam!
Ekkor egy furcsa szerzet közeledett.
— Mit csinálsz erre komposztszamarasom?
— Minő szépséges trilla a hangod, ó, egyetlen csodás szívmelengetőm. Nevednek dallamára volnék kíváncsi, hogy mikor szamaram úgy dönt, nekiindulhassak a döntésnek. Győznöm kell!
— Buggyant alak, miér’ nem veszel egy motort? Van rendes nevem is, de Csurranócának hív itt mindenki, a nagy, természet ette-rágta placcon.
— Csodálatos az te világos-zöldeskék, apró tincszsebkendőd!
— Ez a ruhám, vaskalap!
— Ó, Dulcinea kettő!
— Jé, te is láttad a La Mancha lovagosát? Ki sem néztem belőled! Azt szeretem, amikor Szofi helyre teszi az öreget, oszt’ a végén megpaskolja a vállát, úgy melléáll.
— Igen, szívem hölgye, én vagyok Don Quijote, La Mancha lovagja, rólad álmodtam, pedig én sohasem álmodom… Óh, pirulj! Elfelejtettem a szöveget, így inkább saját szavaimmal dicsérlek tovább, drága szívszerelmem, kire rálobbant minden belső tüzem. A ruhádat nem vehetem el, sőt, talán hozzád illőbbet kellene vásárolnom. Egy hajszálat adsz nekem, ugye?
— Sose értettem az ilyen ferde embereket, de nesze itt van. Egy húszassal jössz!
— Milyen jó, hogy elhoztam otthonról a pénztárcámat! Tudod, a lovagoknak nincs szükségük pénzre.
— Te szamarag vagy!
— Óh, drága Dulcinea kettő, de szépen táncoltatod a szavakat az arcodra virult gyönyörű száddal.
— Má’ montam, hogy nem így hívnak, te! Oszt dobbantok egy nagyot! Ha tudnád, hogy tudok toporzékolni. Nesze, itt a hajam, hoci a pénzt!
— Húsz eurót mondtál? Parancsolj, szerelmem. Mint mondtam, elhoztam az összeset, mert rengeteg a rászoruló. Nekem nem kell, én megküzdök magamnak egy-egy gonosz lovaggal. A dicsőség bőven elég. Ma is teleettük magunkat, egy egész szederbokrot rágtunk be.
— Szégyelld magad!
— Bocsánatot kérek, bájos gyönyörűm, a szamaram nagyon szereti a tüskéket, én csak gyümölcsöt eszem ezután.
— Te, kenderedett fej, mondd má’ meg végre, mit akarsz!
— Lépes méz nem csordul ily szépen kaptár belsejéből, mint gyönyörű sárga fogaid mögül a szavak! Segíthetek valamiben?
— Na, figyelj csak kunkorú, ott az a sombokor.
— Máris indulok, lelegelem az összes somot róla, vagy egybegyűjtöm sisakomba, talán somenni szottyant kedved?
— Marha! A bokor mögött el tudjuk intézni, én vagyok itt a területi szolgálatos. Egy ilyen, pfújdeminttealaknak kétszáz!
— Persze, parancsolj velem, szívem billentyűmozgatója, vérembe költözött szépség. Itt a kétszáz, de még adok egy százast, míg ledöntöm az óriást amott. Dárdám hegyével döföm át, úgy érzem ló-szamaram gyújtása helyrejött, indul.
— Most meg mit akarsz te ottan, azzal a pálcikával?
— Kivégzem az nagy gonoszt, amelyik az túlfelőli dombtető szegletes zugában mozog.
— Te törmelék! Kupacba hordatlak el innen! Az ottan a Kabátos Elemér erőműve! Naplopó, hány lövetű a dárdád?
— Eredetileg sorozatfegyver volt, most már… Hoppá ez kettétörött! Csodás leányzó, elmondanád én ráncos fejemnek, hogy tulajdonképpen mire szolgál az a hatalmas borzadály amott?
— Ökológiai csodalény, szélerőmű, négy falut lát el véle. Az elején, amikor megkapták, úgy örültek, mint te az én hajamnak, most meg ki szeretnék nyírni, mer’ elég sok adót kell az ilyen után fizetni. Aztán Kabátos Elemér ötször annyiért adja az áramot, mint az állam, de nagyon jól teszi! Vannak neki testőrei is, osztán ha valaki megtámadja egy-egy szivaccsal — van itten egy kisebb tengerünk, tudod, abban a kútban —, annak annyi.
— Nem látom, szívem lüktető szerelme…
— Hát, ez azért van, mert nem akarsz a sombokor mögé menni velem. Nem olyan nagy baj, majd jön más. Ha elhoz onnan valaki egy szivacsot, oszt megy és letámadja, akkor a géppisztolyosok átalakítják szitának. Tudod mi az az önvédelem? Mindig az lesz belőle, amér’ szivaccsal megtámadták. Már volt rá példa, hogy fűszállal is nekimentek! Jól megy a dolga. Én marha meg, mikor kérte a kezemet, kosarat adtam neki…
— Erről van szó, édes, komor egeket kitisztító, szirtek mosolya, sokszálú érdes kékség! Nekem hajat adtál, neki viszont kosarat, mert dobog az te szíved!
— Milyen hülyén beszélsz!
— Drága Dulcinea kettő, második Dulcineám, én egyetlen sziromszerű virágom, magasra emeltetett lelkem számtalan szögellésit röpteted, mert csak a kóbor lovagnak… Bocsánatot kérek, bocsánat!
— Teheted, csókolom, bókolom!
— Ha van bármi értelme is én kóbor lovagéletemnek, felszabadítom ezen falvak népeit, ledöntöm az morgó fejű óriást és ezt a Kabátos Elemér nevű zsarnokot párbajra hívom. Utána veszek neked tisztességes ruhát, fejed búbjától sarkadig fehérbe öltöztetlek, s gyönyörű menyasszonyként vezetlek be oda, az oltárhoz. Látod, tajtékzó paripám, Sanchotlan… Talán mégis jobb lett volna egy langaléta fegyverhordozó, de törött lándzsám mellé épp elég fegyver a tenni akarás. Keresem az igazságot, s kiállok minden igazságtalanság ellen!
Dulcinea kettő, előrántotta önvédelmi telefonját és tárcsázott. A beütött szám után sípszó hallatszott, majd a láthatáron megjelent egy azonosíthatatlan hadsereg, aki párbajfelhívás nélkül is a Quijote nevűre rontott. Az élen motorozó, sorozatlövő dárdáját leeresztve állt meg az üzemanyagvesztett második Don Quijote orra előtt.
— Jó hogy jön, fura ember, közénk valónak látom!
— Az igazságért harcolnak, robogó lovagok?
— Mi egészen másért, Kabátos Kelemen úrért.
— Akkor mi lesz a falvak népével? Szélsebesen álljon ki az az ember velem párbajra!
— Uram, ha ezt az erőművet valami baj érné, a négy falu összes lakója életveszélyen túli bántódást szenvedne. Ha segíteni akar nekünk, a védőknek, szamaragoljon itt körbe-körbe élete végéig. Kap egy mobiltelefont.
— Micsodát, kérem?
— Majd megmutatjuk, hogyan kell használni, evvel jelezhet nekünk, de ha valaki erre jönne, minden felszólítás nélkül nyugodtan hívja ki párbajra.
— És mi lesz az én bájos Dulcineámmal?
— Kicsodával?
— Ez az izé itt, a szamarán, meg a mindenféle bokrok között, abszolút megzakkant. Azt mondja, fehér, talpig érő ruhába akar öltöztetni. Aztán valami feleség, meg házasság… Nem tudom idézni, miket is dadogott…
— Kiváló nemes lovag, az mi urunk és parancsolónk, emez négy falunk védelmezője, egyszersmind kényúr és első éjszakás jogú, neked adományozza fogadott leánya kacsóját.
— Hej, Petrezselyemkampó, ebbe nekem is akad szavam!
— Ja, kisanyám!
És Petrezselyemkampó nekifordította soklövetű, nagyonfegyverét.
— Azt akartam mondani, tudod, hogy éppen erre gondoltam én is. Jól jön nekem egy ilyen komplett ütődött, totál szamáralátétes. Ideadnátok az erőmű alatti lakosztályt? Szeretem a nagy búgást és az elektromos erőterek káros hatását.
— Megdumáltál, kislány. Ülj hát az ölébe!
— Azt nem lehet, motorlovag úr!
— Akkor cammogjon melletted, nemes vitéz! Mi átadjuk a lakot.
— Egyelőre külön éldegélünk, kérjük az nagyurat, hogy háromszori kihirdetés után engedélyezze az mi frigyünket.
— Rendben, délután négy és hat között háromszor kihirdeti, fél hétkor lehet esküdni.
Valami ilyesmi történt második, könyvevő Don Quijote-val. Legalább megszabadult a szélkerekekkel történő harcok közröhögtetésétől, de maga választotta lebilincselésbe került. Neje, az a szép beszédű, ellátta a ház körüli teendőket, ám amint látótávon kívül került, ledobta magáról a talpig érő hacukát és élte az életét.
A Don, becsületére legyen mondva, a nap huszonnégy órájából legalább húszat valóban körbeügette az épületet. Amikor lerobbant a jármű, vállára vette, ha csököny betegség kapta el, rozsdásvértesen, törött lándzsájával lovaghoz méltatlan gyalogszerrel plattyogott. És mentette a falvakat, legalábbis ezt gondolta, mert az összes kétes közeledőt észlelve jelzett. Jöttek, láttak, fogták, vitték és tettek.
De szép, ó, de szép az élet!
Legutóbbi módosítás: 2015.05.05. @ 10:48 :: Boér Péter Pál