— Nyisd már ki! Mit ügyetlenkedsz? — türelmetlenkedik az asszony, miközben tehetetlenül toppant cipőjének sarkával.
Groteszk a jelenet, egy volt suszter háza előtt. Ott, ahol oly sok asszony toporgott a korábbi években, várva cipőjük sarkára a flekkek elkészítését. Más világ volt az! Nagyon más…
***
Korok tűnnek fel, korok tűnnek le. A világban minden változó, csak az ember marad meg olyannak, mint amilyen mindig is volt. Az évszázadok eltelnek, a szereplői megszületnek, meghalnak, csak a folytonosság marad meg és a szerelem! Annak nincsen kora, nem válogat, olyan, mint a kéretlen villám. Ha becsap valahová, örökre fennmaradó károkat képes okozni. Egy olyan világban, amelyben az alapvető élelmiszerek beszerzése is már-már megalázóvá vált, ahol fejadagban mérték a tejet, vajat, húst, de még a cukrot és lisztet is, ahol tudományosan állapították meg, melyik az a minimális mennyiség, amivel az ember még szaporodni kész, és éhen sem halhat, még egy olyan korban is, annak túlélői rendre felkeltek, dolgoztak, viccelődtek egymással, főként az általuk eltűrni kényszerült gazdasági helyzeten.
Magas, mészkőből rakott alapra építette fel a Fő utca elején szoba, konyhás, kicsinységében is tágas házát a városka egyik menő susztere. Kellemes pirospozsgás arcán látszott, igencsak kedveli a jó házi szalonnát, hagymával. Roppant ügyes kézzel áldotta meg az Úr, jó időben is született, hiszen a körülötte élőknek egyre ritkábban tellett már új lábbelire, így akadt munkája nyugdíjaztatását követően is bőven. A felesége is hasonló kinézetű, szép, nagydarab asszonyság volt.
Sokan megfordultak ennek a nagyon kedves emberpárnak a házában, de főleg a néni lopta be magát az emberek szívébe. Ők maguk gyerektelen pár voltak, mégis minden gyermeket elbűvölt rokonszenvük. A néni rendszeresen kínálta cukorkával a talpalás, vagy sarkalás folyamatát végig váró nebulókat, akiket szüleik küldtek el a lábbelikért. Szívesen várakoztak, mert minden alkalommal előkerült a jobb időket is megélt selyemcukorka-tartó fémdoboz. Olyan is volt, hogy keksz került elő belőle, főként már abban az időben, amikor egyre nehézkesebbé vált az édességek beszerzése. A néni saját kezűleg sütötte.
Ahogy múltak az évek, némi megfásultság is párosult ebbe a hihetetlen szeretetbe, mintha már meguntak volna mindent, vagy ki tudja, mi történhetett, de a bácsi egyre kevesebbet beszélt, hagyta érvényesülni a mind harsányabbá váló feleségét. „Nehéz a suszternek drága”, mondogatta a hozzájuk betérőknek. „Egész nap ott görnyed azon a kisszéken, folyamatosan koptatja azt a kis kalapácsot, nem csoda, ha az orra a térdét veri!” S ilyenkor mindig simított egyet az öreg feje búbján, aki „na, hagyja már”, mérgelődéssel vonta ki magát a további babusgatásból. A néni rendre megcsóválta a fejét, de soha sem panaszkodott, nagyon szerethette az urát. Az egyre hajlottabb és kövérebb, nagy bajuszt viselő cipész meg csak ült a kis sámliján, előtte egy konyhai hokedlin a kis üllő, némi szarvasbőr, konyult fejű kalapács, ár, tűszerű méretes valamik, gyufavékonyságú faszögek, és még sok más furcsaság. Az ágy mellett — mert úgy tűnt, mintha minden idejüket a konyhában töltenék — minden méretű és féleségű kaptafák. Minek kellettek egy ilyen, már csak javításokat végző mesternek új cipők formálására is fontos kellék? Talán cégére lehetett, vagy néhai szakmáját idézte fel benne azok látványa. Állítólag, valamikor még fürdőszobájuk is volt, de lebontatta a néni, mert félt, hogy a bácsi nagy unalmában és szeretetében, belefolytja a kádba. Beszélték is egy időben, ezt maga a néni mesélte el valakiknek, hogy egyszer a bácsi játékból, vagy ki tudja miért, a nyilvános fürdőben úgy lenyomta a víz alá, hogy már csak orvosi segédlettel tudták visszahozni az élők sorába.
Ebben a nehéz világban végül már a tejet is, napi fél literben korlátozva, jegyre osztották. Egy főnek, ennyi járt, ha odahaza több gyermek várta, kénytelenek voltak még a nagyszülőket is magukkal vinni a hajnali tejosztásra. Bár az emberek egyre nehezebben fogadták az újabb korlátozásokat, csak beletörődtek, szépen beállt mindenki a sorba. Ezt követően, még azok is kiváltották a tejadagjukat, akik amúgy korábban soha sem vásárolták volna meg, mert nem szerették.
Suszter bácsink is rendre kivitte a kis sámliját már kora hajnalban, hogy egészen biztosan jusson abból a kevéske tejből, amiből egyre ritkában és kevesebbet osztottak. Kiült a kisszékére ő is, más is, a bádogkannát maga mellett tartva, mint mindenki, aki ott koldulta napi fejadagját, igaz nem ingyen, hanem jó sok pénzért. Az öreg rendre csak kevés ideig várakozott, minden reggel egy idő után rátette a kannát a munkájában is használatos ülő alkalmatosságára, majd megkérte az embereket figyeljenek az övére is, épp sürgető dolga támadt. Sorstársai arra gondoltak, amit ilyen koros ember már nem képes órákon át visszatartani, így szépen rakosgatták a sámlit maguk előtt. Négy óra tájban megérkezett a tejes autó azzal az egy bödönnyi vízszerű anyagával. Tisztességgel helyettesítették az öregurat, így megtelhetett a gazdátlan kanna is. Érdekesen időzített a bácsi, mert mire a fizetésre került a sor, rendre visszaért, nagy hálálkodásában földig hajolt, még kezet is csókolt, amolyan régivágású mesteremberhez méltóan az épp aznapi segítőjének. Így ment ez évről-éve, míg egyszer csak egy asszony jó hangosan meg nem jegyezte, hogy „szépen is vagyunk, a vén suszter jól kiudvarolja magát, aztán viszi a megunt feleségének a tejet, mi meg itt fagyunk meg és toljuk a székét előre, amikor a gyerekeinknek nem marad belőle”. Ettől a naptól fogva, senki sem vállalta be a szék előre tolását, így az öreg nap, mint nap tej nélkül maradt. Mindezek ellenére, minden hajnalban kivitte a sámlit, beállt a sorba, majd elment arra a mulaszthatatlan dolgára. Többet soha sem jutott neki a tejből, de ez láthatóan nem érdekelte. Hóna alá kapta kisszékét, meg az üresen maradt kannáját, és komótosan hazabicegett. A városka megszokott színfoltjává vált ezzel a furcsa szokásával együtt. Többé senkit sem érdekelt, mi is volt az a mulaszthatatlan dolog, pedig akkortájt sem voltak sem jobbak, sem rosszabbak a népek, igencsak kikutatgatták ki merre jár, ki kibe szerelmes, vagy ki mit művel életének párjával? De valamiért úgy tűnt, hogy az idős ember élete mégsem érdekelte őket, vagy talán az történt, hogy elfogadták őt olyannak, amilyen volt.
***
— Nyisd már ki végre azt a kaput! — méltatlankodik az asszony.
— Ugyan már! Légy türelemmel, már majdnem sikerült megtalálnia a kulcsát. Nem látod mekkora ez a kulcscsomó itt a kezemben?
— Mi a csodának zárkóztak ennyire, amikor se kutyájuk, se macskájuk nem volt soha sem?
— Minek, minek? Mit tudom én, lehet pont azért — válaszol a férfi épp abban a pillanatban, amikor jókora nyekkenéssel végre megmozdul a zár.
Takaros udvar tárul eléjük. Az új otthonuk is olyan benne, mint egy mesebeli mézeskalácsház. A hatalmas fém lugasokon, szinte mosolyognak a színpompás, épp virágzó rózsák, körbeölelve a bejárati ajtót. A konyha ablaka a belső udvar felé néz, alatta kőből faragott, élénk színűre festett törpe köszönti az új lakókat.
— Látod, drágám? Milyen rosszindulatúak az emberek! — mondja a nő, miközben körülnéznek a hátsó udvarban is.
— Igen, azok. Mennyi munka csak az udvarban, vajon milyen lehet a ház belseje?
— Miféle rokonságban álltunk mi a suszterékkel? — kérdi a nő, de még maga is elképed, hogy egy ideje már nevükön a ház, de még meg sem kérdezte, milyen alapon lettek ők az örökösök.
— Hm… — krákogja el magát a férfi —, elég furcsa rokonsági fok…
— Talán a suszterné?
— Ja, annak nem voltak rokonai, ha jól tudom, valamerről Felvidékről hozta magával a bácsi a háborút követően. Azt beszélték, hogy a nénit baleset érte. Belefulladt a vizes dézsába az udvarban, itt történt valamelyik eresz alatt.
— Már most csak érdekel, hogy milyen szálak fűztek a bácsihoz?
— Semmilyen — hallgat el sokatmondóan.
— Akkor miért örökölted meg a házukat? Netán valami baráti viszony?
— Még az sem. Illetve volt valami… — de ennél a szónál elhallgat, nem bírja folytatni. Milyen furcsa az élet, kamaszként nagyon haragudott az édesanyjára és most, amikor lassan ő is annyi idős lesz, már mindent másként gondol. Vajon ő is úgy fogja unni a feleségét, mint a suszter a magáét és majd eljár más asszonyával vigasztalódni? Az nem lehet, ő nem ilyen, hessegeti el magától illetlen gondolatait. Akkor miért érzi azt a furcsa bizsergést a szíve tájékán, amikor az újságos bódé előtt megy el reggelente? Talán az ott dolgozó Erzsike hangja van rá ilyen hatással? Megrázódik.
— Akkor most mi lesz? — töri meg felesége az egyre kínosabbá váló csendet.
— Semmi. Beköltözünk.
— Fürdőszoba, meg esővizet gyűjtő edény az eresz alatt… az nekem sem kell, soha! — tiltakozik egyből az asszony.
Legutóbbi módosítás: 2015.05.11. @ 11:15 :: Dezső Ilona Anna
