Gősi Vali : A zenebohóc

Nyomtatás

Úgy nevetek néha, mint a zenebohóc,
arcomon maszk, fejemen kóc,
szívemben halomra nőtt a bánat,
ezért viselek színes ruhákat, –
talán a színek elfedik a bohóc
fájó könnyeit, torz mosolyát,
ha esténként újra és újra
az ajkára fagy.
A pódiumon sírni nem szabad,
mert arcáról lemállik a maszk,
és semmije sem marad, csak
a mindent elborító, néma kín,
és a vakító lámpák alatt zokogva
meghajol, kacag, ahogyan én is:
a röhögő ég alatt, némán üvöltök
belül, hogy minden álmom elkerül,
arcomon szétárad a szenvedés,
lecsorog a sorsom – festette maszk,
és a lelkem végre szabad,
az vagyok, aki voltam valaha,
gyermek, aki kacaghat megint,
ha letörlöd a sápadt bohóc-arcról
a világ összegyűjtött,
keserves könnyeit.