A köd végigfeküdt a tájon. A bágyadt kelő Nap gyönge sugarai narancssárgává varázsolták az előbb még szürkésfehér ködmasszát. Az autó ködlámpái álmosan pislogtak, s belevesztek a sűrű ködpászmákba. Zoé ma nyűgösen ébredt. Érezte, hogy értelmetlen és fárasztó nap kezdődik számára. Fáradt volt. Jó meleg, puha ágy után vágyott. Lelki szemei előtt megjelent egy pohár forró fekete. Egy egész vödör kávé! S mindez csak vágyálom, mert e helyett itt ül a kocsiban, és autója falja a kilométereket, s mégsem halad sehova. Itt ül, és úgy érzi, egy üveg hideg tej a világ, s ő ebben a hideg tejben úszik a kocsijával, maga előtt tolva a fényszórója narancssárga csóváját. Haladása nem érzékelhető, néha az aszfalt egyenetlenségeinek döccenése emlékezteti a sebességre. Óvatosan vezet. Bármelyik pillanatban egy másik álmos autós bukkanhat ki ebből az áttörhetetlen pocsék világból. A műszerfalra nézett, alig megy hatvannal. Ilyen hatalmas ködben nem is tudna biztonságosan haladni, ha nagyobb sebességgel menne.
Hangulatát megfeküdte ez az utazás. Alig várta, hogy a városba érjen. A város! Most ez tudná minden vágyát kielégíteni. Ott várja a forró fekete, a forró fürdő. Ez jelentené számára a vigaszt. A város… már nem lehet messze. Nem siethet, túl nagy a köd! Bekapcsolta a rádiót.
— Az ördögbe, még ez is! — A készülék csak sistergést hallatott. Idegesen zongorázott ujjaival végig a gombokon. Csak zörejek. Olyan érzés, hogy egyedül van az egész földön. Néha egy-egy még sűrűbb ködkarom markolt az útba. Ha belerohan az autójával, apró molekulákra zúzódik, s egyé válik ezzel a szinte áthatolhatatlan masszával. Mérges volt Ivóra, mert az ő utasítására kellett ezt az értelmetlen utat ma megtennie. Nem értette, miért olyan fontos az a találkozó. Miért nem tudott várni!
Olyan váratlanul ért ki a ködből, hogy a ragyogó napsütés szinte arcul ütötte, elvakította. Hunyorgott! Nem tetszett neki ez a váratlan ragyogás sem. A rádió még mindig csak zörejeket sugárzott. Már látnia kellene a várost. Egész idő alatt nem jött szembe forgalom, egyetlen autóssal sem találkozott. Mindenkinek több esze volt, mint neki. Vagy… meghalt a világ? S ő ebből nem vett észre semmit? Olyan erősen szorította a volánt, hogy ujjai kifehéredtek. Félelem öntötte el! Már-már rettegés… a magánytól, a bizonytalanságtól. Az egész érthetetlen utazástól. Többször megtette már ezt az utat, de még ilyen rossz közérzete nem volt. Lassan az útszélre húzódott. Keze az ajtókilincset kereste. Tétovázott. Rájött, nem meri kinyitni az ajtót! Nem mer ebbe az üres magányba kilépni. Fél! Fél! Teljes tudatával fél! S nem is próbál küzdeni ez ellen. Érezte, most egyetlen társa a félelem, átfonja, átöleli, vele van. Kapaszkodott a megmagyarázhatatlan félelembe. Az út csillogó szürke kígyója ragyog előtte. Hátranézett! Megdöbbenve látta, hogy a köd, mint valami élő, fojtogató fenevad, ott kúszik utána. Egyetlen reakciója maradt! Menekülni! Menekülni ez elől a nyúlós narancssárga színű, fojtogató, élő massza elől! Teljes erőből nyomta a gázpedált! Elől szabad az út! A sebességet most szövetségesének tekintette. Falta a kilométereket. A tükörből látta, a sebességgel nem old meg semmit. A Köd könnyedén kúszik utána. Szinte a kocsi hátulját érinti.
— Nem igaz, hogy ezt az undok szörnyeteget nem lehet lehagyni!
Tudatára már rátelepedett a köd. Ebben a pillanatban vált számára világossá, hogy már az ébredésében is benne volt. Már akkor próbálta őt kiismerni, szinte kóstolgatta. Ez tette talán oly nyomottá a kedélyét? Kezdett világossá válni számára, nincs semmi, nem létezik semmi a világból, csak ő és a Köd. Elgondolkodott. Amikor benne volt, amikor szinte ellepte, akkor nem félt. Nyugodtan vezetett, szinte óvatosan. Nem érezte ezt a fizikai veszélyt. Igaz, nyomasztotta, de nem félt. Most fél, minden idegszálával retteg, s még mindig nem látja a várost. Tudta, érezte, hogy nincs többé város, nincs többé semmi, csak ez az átkozott hajsza! Amíg él menekül? Menekül az ismeretlen Köd elől?
Meddig! Meddig menekülhet? Míg kitart a benzin, míg bírja a kocsi? Egyetlen menedéke ez, ami bezárja. Régen… még tegnap is, az övé volt az egész világ, s most a világot csak ez a kicsi zárt tér jelenti, ez a határ! Ha a két kezét kinyújtaná, átérné, ujjaival érintené saját világa határait. Beleütközik! Kint, ha egyáltalán létezik kint… csak a megsemmisülés van. Egyetlen élőlény az egész világon ő, és kint a Köd.
Egyre fáradtabb. Szeme a műszerfalat figyelte. Fogytán a benzin! Mi lesz akkor, ha… nem merte végiggondolni, mi lesz akkor. Úgy érezte nincs jövője, nincs múltja, csak ez az eszeveszett rohanás van, ez a rettegés! Az ősember félhetett így, amikor a rohanó vadállat elől menekült. Mindenáron kijutni ebből a fojtogató félelemből. Mintha elfogyott volna a levegője! Ki kellene nyitni az ablakot! Haja csapzottá vált, szinte nyüszített benne a félelem. Nem merte megtenni ezt az apró mozdulatot! Az üzemanyag nullán! Akkor mitől rohan a kocsi? Elengedte a volánt! Az őrület határán volt. A kocsi tovább robog az úton! Se üzemanyag, sem emberi kéz!
Rájött! Most már tudta, valaki, vagy valakik uralják a kocsit. Ki, és mi viszi előre? Nem tud megállni! Tehetetlen! Azt tesznek vele, amit akarnak! De kik? Embertelen üvöltés hagyta el a torkát.
— Ki az, aki ezt teszi velem! Mutassa meg magát! Mi ez az egész?
Ébren van, tudta, hogy ébren van! Csapda! De ki állította? Miért? Sebesen peregtek agyában a múlt képei. Egy pillanat, egyetlen villanás! Igen! Tegnap a telefon! Szólt a telefon! Ivó utasította, be kell menni a városba, a kocsi is az övé! Ivó talán tudta, hogy hová, s mibe küldi? Van még egyáltalán Ivó? Van még egyáltalán értelem?
Döntött! Kilép a száguldó kocsiból. Régen tanult önvédelmi kiképzést. Tanulta a mozgó jármű elhagyását… megtanulta, hogyan kell esni. Gondolatban apró mozzanatokra bontotta a tanult taktikát. A kilincset lenyomta… Mozdulatára megállt a kocsi. Kinyitotta az ajtót. Félelme megszűnt! A Köd puha szőnyegként simult talpa alá. Megint nem látott a világból semmit. Lágyan átfogta, körülölelte a Köd. Nem volt hideg, sem nyirkos, hanem meleg és puha, mint egy ölelés. Természetes és kellemes, és mintha soha nem rettegett volna, teljesen megnyugodott. Már nem akart semmit, csak ezt az ölelést. Ezt a lebegést! Tudata még gyenge riadót küldött agyának, de akarata már semmivé foszlott. Jó volt, élvezte ezt az akarattalan létezést. Elindult, nem érzékelte, hogy lép, haladt, vitte a Köd. Vitte simán óvatosan. A tudatát a kíváncsiság kezdte uralni.
— Ha ilyen gyengéden átölel, nem fojtogat, nem bánt, vigyáz rám? Mi ez? — Választ szeretett volna kapni. A válasz a tudatában már meg is született.
Igen! Egy értelmes földön kívüli civilizáció akarja megismerni. Így szavak nélkül? Az értelemre hatva.
— De miért kellett ez a hajsza, miért kellett az őrületbe kergetniük? Miért kellett ezt a borzalmas félelmet megtapasztaltatni?
Ez nem volt betervezve, de megismerték ezt a reakciót is, és beépítik a kapcsolatteremtésbe.
Ekkor már Zoé tudta, őt biztosan nem fogják bántani! Azt viszont nem tudta, hogyan nézhetnek ki az idegenek. Ő csak a Ködöt ismerte. Így egyoldalú volt ez a kapcsolat, és kényszerítő.
Félelme már megszűnt, amikor a Köd körülölelte testét. A tudata is teljesen tiszta, csak az akarata béna.
— Nem ilyen az ember… — sugallta! — Ne bénítsátok meg az akaratomat! Az embert az akarata, a tudata tette emberré. Talán… hozzátok képest kezdetleges lény! De értelemmel bír, s reakciói vannak. Érzései, vágyai, akarata! Ha kioltjátok az akaratot, a cselekvési hajlamot, megölitek az embert! Én is azért menekültem, mert rosszul közelítettetek. Rossz stratégiát alkalmaztatok. A Föld nevű bolygó lakóiban az ismeretlentől való félelem az életösztönt bekapcsolja, itt az idegpályák azonnal meneküléssel reagálnak. Most már tudom, hogy vigyáztatok rám! Tanulmányoztatok is. Uraltátok a kocsit, de nekem nem mutattátok meg magatokat. Most érzem jelenléteteket. Érzem, hogy itt vagytok, értem mit akartok. Ha rendelkeztek látható létformával, ha van térfogatotok, szóval, ha van testetek, mindegy számunkra, hogy milyen alakkal rendelkeztek, az ember van olyan intelligens, hogy elfogadjon benneteket. Az ember is keresett, már mi, földi emberek is kerestünk benneteket. Üzeneteket küldtünk a világűrbe, testvéreket kerestünk. Értelmes, fejlett civilizációt. Ti akadtatok ránk! Rám! Mi van az enyémekkel? A többi emberrel! Kik vagytok? Válaszoljatok! Legyen kétoldalú ez a találkozás! Mutassátok meg magatokat! Én, Zoé vagyok! Az emberi faj egyik nőnemű képviselője, Zoé vagyok, a KÉK bolygó élő porszeme! Egy hús-vér ember, egy értelmes lény! Egy homo sapiens.
Gondolatai rendeződtek, beleizzadt az igyekezetbe, hogy megérttesse magát. Ám a sugallt gondolatokból rájött, hogy értik őt. Most már többet akart. Megmutatni a lehetőséget, meg akarta ismertetni őket az emberekkel. Kíváncsi volt. Tudni akarta szándékukat.
Szavakat formált.
— Én csak egy ember vagyok, rólam vehettek mintát, de az én világomban, itt a Földön az emberek nem ilyenek, nem egyformák, egyéniségek, ahány ember létezik az mind más, mind különbözik a másiktól. Nem találtok két egyforma egyéniséget. Mi mind, mind mások vagyunk, mégis azonosak, emberek.
Vigyetek a városba, vigyetek emberek közé, de fedjétek fel magatokat. Rájöttetek, hogy én értelek benneteket, értem akaratotokat, képet adjatok magatokról. Vizuálisan is látni akarlak benneteket. Így, csak bennem, a tudatomban vagytok, mi jelenleg még nem rendelkezünk olyan technikával, sem olyan fejlett tudománnyal, hogy így el tudjuk rejteni magunkat. Értelek benneteket, csak akkor válhattok láthatóvá, ha biztosítva érzitek magatokat. Féltek! Ti féltek?
Zoé gondolatai hirtelen leblokkoltak. Nem mert gondolkodni. Rájött, a gondolatait olvassák, gyakorlatilag teljesen ki van szolgáltatva nekik. Ha félnek megmutatni testi valójukat, sebezhetőek és nem elég civilizáltak. Újra érezte azt a nyugalmat, ami egész valóját betölti, belőlük árad. S ekkor rájött, hogy a külsejük az, ami erre a bújócskára kényszeríti őket.
— Mutassátok meg magatokat, az emberi képzelet határtalan, nem félek látványotoktól!
Idegein megpróbált uralkodni, tudatosult benne, ő látni fogja őket. Egyelőre csak az elméje képmezején, de alakot öltenek. Ismeretséget köt egy idegen civilizációval! Örült, mégis újra félelem szorította össze a torkát. Attól tartott, talán mégsem lesz elég ereje arra, hogy uralkodjon önmagán.
Lassan erőt érzett elterjedni egész testében s tudta, ezt megint az idegeneknek köszönheti. Várta a találkozást. Ekkor a Köd felkúszott, s az eddig tapasztalt puha meleg, kellemes érzés járta át testét, s megjelent tudata képmezején egy pici vörös hangya.
A mai nap folyamán először mosolygott, felszabadult boldog mosollyal.
— Ha így néztek ki, és ekkorák vagytok, nincs mitől tartanotok, nincs ok félelemre. Hiszen jelen vagytok világunkban. Itt éltek velünk… Bocsássatok meg. Rosszul fogalmaztam! Itt a Földön is él számtalan olyan faj, mint ti, de ők kezdetleges fokán társadalmuknak. Mi úgy hívjuk őket, hogy HANGYÁK. Hangya. Nálunk a szorgalom példaképei. Ne féljetek! Az ember nem fog sem félni tőletek, sem bántani benneteket. Tanítjuk egymást. Az értelem kicsi testben is lehet hatalmas. Példa vagytok rá ti magatok. Mi is megtanítunk benneteket arra, ha közeledtek értelmes lényekhez, ne féljetek testi valótokban mutatkozni, mert a bizalmatlanság a másik értelmes faj pusztulását jelentheti.
1986. október 18. írt történet.
Legutóbbi módosítás: 2015.05.04. @ 13:19 :: Győri Irén
