Lénárt Anna : Találkozás

Nyomtatás

Amikor hétfő délután fél hatkor bementem a postahivatalba átvenni a levelem még nem is gondoltam annak tartalmára. Az értesítőből csak annyit tudtam a NAV-tól érkezett.

Egy hétig szabadságon voltam és igencsak megszaporodott az elintézésre váró ügyek száma az asztalomon. Az egész napos munka elfárasztott, de amikor a borítékon a feladóra tévedt a tekintetem, igen nagyra nyíltak álmos szemeim.

— Nem is tudtam, hogy a NAV-nak van Bűnügyi Igazgatósága — mondtam az üvegablak mögött szorgoskodó lánynak. Mivel jól ismerem őt, mindjárt teóriákat állítottunk fel, vajon miért kaptam tőlük levelet. Jókat nevettünk, de engem belül nem hagyott nyugodni, a miért…            

Még ott felbontottam és ámulva olvastam: Idézés tanú részére. Gyorsan végigolvastam, de nem lettem okosabb tőle. A dátum, a hely, a tanúkihallgatás várható időtartama és arról figyelmeztetés milyen szankciók érhetnek, ha nem jelenek meg az idézés ellenére. Kerestem a tárgyat, de az nem volt feltüntetve. Emlékeimben kutakodtam, de… semmi… Tudtam, nem követtem el adócsalást, és nem tudtam olyan esetről sem, ami miatt még elő is vezethetnek. Legalábbis akkor még azt hittem, hogy nem tudok.

Reggel álmosan ébredtem. Tömegközlekedési eszközzel utaztam be a megyeszékhelyre. A buszmegállóban találkoztam egy régi férfiismerősömmel. Ő köszöntött, de mikor megálltam vele pár szót beszélni, idegesen kapkodta a fejét, mondván, a közelben van az asszonya… Elmosolyodtam… gondoltam magamban valamit… intettem, és mentem tovább.

Rengeteg időm volt így egy kicsit nyakamba vettem a várost. A nézelődésnek az lett a vége, hogy vásároltam magamnak egy aranykarkötőt. Miután már nem tudtam hová menni és a lábam is igen megfájdult az új papucsban, elindultam a megadott címre.

Még így is korábban érkeztem több mint egy órával. A biztonsági őr beengedett, a naplóba bejegyezte az érkezési időmet, nevem és a személyi igazolványszámomat. Tájékoztatott, az alezredes úr nem régen ment el ebédelni, de nyugodtan megvárhatom. Beszélgetésbe elegyedtünk, aminek következtében megállapítottuk, hogy a mai gyermekek mennyivel mások, mint annak idején a mieink voltak. Jókat nevettünk. Sorban érkeztek vissza az ebédből az itt dolgozók, akik udvariasan köszöntek mikor elmentek mellettem. Egyszer csak egy fiatalember állt előttem. Nagyon megörültem neki. Összeölelkeztünk. Három évig egy főiskolára jártunk és én voltam a pótmama. Még édesanyja is a fia pótanyjaként tart számon.  

Csodálkozva kérdezte, miért vagyok ott, és mikor közöltem vele, nem tudom, elkérte az idézést. Az ügyszámból rögtön tudta melyik ügyben fognak kihallgatni. Nevetve mondott pár szót a rabosításról, majd elköszönt. Míg vártam, felhívtam a barátnőmet, és mikor elmondtam neki, hogy találkoztam volt csoporttársunkkal, mindjárt azt kérdezte: „Megsimogattad azt a gyönyörű mellkasát?” Mikor megtudta, hogy még izmosabb, kidolgozottabb a teste csak nagyokat sóhajtott, én meg jót kuncogtam.

Nem sokára megérkezett a kihallgatóm. „Hm… Egy jóvágású, helyes fiatalember”— állapítottam meg magamban. Elindultunk a második emeletre. Ő gyorsan lépkedett előttem, míg én meggyötört lábaimmal csak vonszoltam magam. Mikor megkérdezte, hogy voltam-e tegnap súlyt nyomni meglepődtem, honnan tud róla…, de mindjárt eszembe jutott, az imént beszélgettünk a fiúkkal erről, és biztosan a biztonsági őr mondhatta neki. Mosolyogtam, ahogy találkozott a tekintetünk.

Elkezdődött a kihallgatás. Amikor az okmányaimat akartam átadni, közölte, mindent tud, és állítása bizonyítására papírokat mutatott felém. „Valóban itt mindent tudnak rólam” — állapítottam meg magamban, de talán mégis van valami, amit nem… például, milyen színű bugyi van rajtam… gondolataimat egy kérdéssel szakította meg.

— Tudja, miért van itt?

— Majd ön megmondja — mondtam rendíthetetlen mosollyal.

Miután letisztáztuk kihallgatásom okát, jogaimra való figyelmeztetés után a munkámmal kapcsolatban tett fel kérdéseket. Lépésről lépésre elmondtam a munkám menetét és lényegét, közben minden más egyéb témáról is beszélgettünk. Nem tudom miért, de valahogy annyira természetesnek tűnt minden. Mintha egy presszóban ültünk volna egy kávé mellett. Rossz példát hoztam fel, mert mint kiderült egyikünk sem szereti a kávét. Már nem tudom, hogy jött szóba a szerencseszám, de nekem kettő is van. A tizennégyes végigkísérte egész életem, tizennégy éves korom óta. A másik a kilences, mert 1999. szeptember kilencedikén változott meg az életem.

A találgatására, hogy mi történt akkor, mindjárt rávágtam:

— Akkor csaltam meg a férjem.  

Éreztem, az arcom szinte leolvad a koponyámtól zavaromban. Eltakartam a szemeim, úgy kértem elnézést, hivatkozva arra, hogy még soha senkinek nem beszéltem erről.

— Ahhoz képest mindjárt kibökte — mondta nevetve.

Őszinteségi rohamom engem is meglepett, de betudtam a hely varázsának.

Végére értünk a kihallgatásnak. Miután elolvastam a jegyzőkönyvet mindenhol aláírtam a nevem, ahol a tanú neve szerepelt, sőt minden oldalt is, közvetlenül az utolsó nyomtatott sor alatt. Elmondása alapján, azért kell ott szignálnom, hogy ne lehessen mást utólag a lapra írni. „Most már ezt is tudom” — gondoltam.

Már csak az útiköltség térítés maradt hátra.

— Autóbusszal jöttem — válaszoltam a kérdésére.

— Miért nem autóval, hisz van jogosítványa?

— Nincs autóm.

— Miért nem kért kölcsön? — kérdezte.

— Tudja uram, van egy jó mondás: Autót és férjet soha ne kérj kölcsön! — mondtam somolyogva.  

Száját mosolyra húzta, de a szeme neki is nevetett.

Elköszöntünk egymástól. Kikísért.

— Fogunk még találkozni? — kérdeztem tőle a lépcsőfordulóban.

— Nem. Végeztünk — mondta és elindult egy iroda felé.

Nem vagyok benne biztos, hogy ezt a választ vártam…

Battonya, 2015. április 28.