M.Simon Katalin : Lupi szépet álmodik

Nyomtatás

Egy sziklabarlangban élt szüleivel és testvéreivel Lupi, a kis szürke farkaskölyök. Anyja úgy vigyázott rá, mint a szeme fényére. Valahányszor élelemért indult az erdőbe, nagyobb fiainak lelkére kötötte, hogy ne engedjék oktalan kistestvérüket eltávolodni a barlang szájától, vigyázzanak rá, amíg ő vissza nem tér.

Ők megfogadták anyjuk szavát, és egy ideig rendben is volt minden. Azonban egyszer, amikor a játék hevében jobban eltávolodtak otthonuktól, észrevették, hogy kistestvérük lemaradt tőlük. Azonnal visszafordultak, és keresni kezdték Lupit a fák között.

Ezalatt az idő alatt, Lupi, fáradtan üldögélt egy bokor tövében, remélve, hogy családja majd rátalál. Nem félt, mert nem ismerte a veszélyt.

Már szinte elaludt, amikor a bokor előtt megpillantott egy különös ismeretlent. Teljesen más volt, mint az ő testvérei és szülei. Szelíd szemmel nézett rá, és meg is szólította:

— Szia! Én Bogi vagyok. Apám a szarvasok vezére. Te ki vagy?

Lupi a csodálkozástól alig tudott felelni:

— Én Lupi vagyok, így szólítanak a szüleim és a testvéreim.

— Látom, még egészen kicsi vagy. Hogy kerültél ide?

Lupi felkapta fejét, amilyen magasra csak tudta, és sértett önérzettel felelte:

— Nem is vagyok kicsi! Vigyázz, hogy mit ejtesz ki a szádon, mert megharapom a bokádat!

— Dehogynem vagy kicsi! Fogadjunk, hogy még azt se tudod, fiú vagy-e vagy lány?

Na most jött csak igazán zavarba Lupi. De akkor eszébe jutott, hogy egyszer hallotta a szüleit, amikor arról tanakodtak, hogy jó lenne legalább egy lány a négy fiú közé. Akkor igaziból nem is értette, hogy miről beszélnek, csak most világosodott meg előtte, hogy ő az egyik fiú a négy közül, és a büszkeségtől felcsillant a szeme:

 — Fiú vagyok, ha éppen tudni akarod!  És te pedig biztosan lány, azért vagy ilyen buta.

Még mielőtt csípős válaszát Lupi arcába vághatta volna, megzörrent a haraszt, és Bogi egy hosszú ugrással eltűnt a sűrűben.

A zajra Lupi is bennebb húzódott a bokor alá, amikor meghallotta anyja hangját:

— Hol tekeregtél, te kicsi buta, már egy órája keresünk a testvéreiddel, akik majd megkapják a magukét azért, hogy nem vigyáztak rád!

Lupi épp nyüszíteni készült ellenkezésképpen a „kicsi buta” megszólítás ellen, amikor anyja nyakon fogta, és kiráncigálta a bokor alól, így hát nem szólalt meg.

A barlang biztonságában azonban mégis megpróbált a szarvasok felől érdeklődni.

— Mit érdekelnek téged a szarvasok — próbálta elterelni a szót az anyja —, törődj te a farkasokkal, mert közülük való vagy, és hagyd a szarvasokat, nem tartozunk egy falkába.

Lupi azonban nem tudta kiverni fejéből különleges ismerősét. Milyen szép volt, kecses, és meg kell adni, okos is! Folyton ezek az emlékek kísértették, míg észrevétlenül telt az idő, és önálló ifjú farkassá cseperedett.

Nem felejtette el anyja egykori szavait, miszerint nem tartoznak egy falkába a szarvasokkal. Most már ő is tudta ezt, és éppen ezért, magányos óráiban arról ábrándozott, hogy talán mégis történik egy csoda, és egyszer a szépséges Bogi közelébe juthat.

Egyik éjjel, miután a vadászatról hazatértek, a fáradtságtól azonnal elaludt. Csodálatos álmában az erdőt járta és Bogit kereste, de nem találta. Akkor szomorúan fohászkodott:

— Bárcsak szavassá válhatnék, hogy a vágyam valóra váljon!

Álmában átfordult a másik oldalára, és akkor megjelent előtte az erdei varázsló, aki így szólt hozzá:

— Tudom, hogy jó farkas vagy, szorgalmasan végzed a kötelességedet, hát teljesítem kívánságodat, de azt tudnod kell, hogy amint a nap virradni kezd, elmúlik a varázs, és mire felébredsz, te az leszel, akinek lenned kell.

Aztán varázspálcájával rásuhintott Lupira, aki abban a pillanatban gyönyörűséges szarvassá változott. Kétágú agancs ékeskedett a fején, melyet büszkén emelt az ég felé. Miközben kecsesen lépkedett a csordában, szemével régi ismerősét kereste, de nem találta. Már épp a patakhoz értek, hogy szomjukat enyhítsék, amikor a víz tükrében megpillantott egy kedves fejet. Akkor belevillant a felismerés:  

— Ő Bogi! Akit annyi idő óta keresek.

Lelkesedésében épp lépett volna melléje, amikor egy óriási aganccsal ékeskedő fej útját állta, és elterelte onnan Bogit, aki mit sem sejtve, engedelmeskedett neki.

A Nap éppen akkor jelent meg a látóhatáron, és Lupi felébredt. Szépet álmodtam, gondolta, és napi teendői után nézett.