A „fapados” géppel viszonylag simán landolt a pilóta a bristoli repülőtéren. Az utasok megtapsolták, ahogy szokás, majd igyekeztek kikászálódni a szűkre szabott helyekről.
A fiatal férfi is levette kézipoggyászát a csomagtartóból, elköszönt az úton megismert beszélgetőpartnereitől, s lefelé lépkedett a fémlépcsőkön, végre a biztonságot jelentő betonra. Az előcsarnokban nővére várta, aki már egy éve kint élt Angliában.
A diplomaosztó ünnepség után a család egy előkelő étteremben ebédelt meg, mindenki gratulált az ifjú történésznek. Az egyetemre való bejutás után hatévnyi kemény tanulás méltó jutalma felszabadult örömmel töltötte el őket. Eufória, majd mélyzuhanás a földre, vagy még annál is lejjebb, mikor néhány nappal később megkezdődött az álláskeresés.
Hová vesznek fel egy történészt manapság? Eleinte próbált szakmai területen maradni, de mivel sehol nem volt ismeretsége, „hátszele”, ez lehetetlennek tűnt. A múzeumokban a muzeológusoknak, a könyvtárakban a könyvtárosoknak, a levéltárakban a levéltárosoknak sem jutott hely. Az állás pályázatoknál szinte minden esetben régen megvolt, hogy ki tölti be a helyet, csak a rend kedvéért írták ki őket. Ezekhez a tapasztalatokhoz kellett egy-két hónap, ami alatt néhány állásinterjúig jutott, nagy reményekkel és annál kevesebb sikerrel. Ezután már úgy gondolta, kit érdekel a diploma, csak valamilyen munkát találjon. Reggel elmehessen otthonról, legyen egy hely, ahol valami értelmessel, vagy értelmetlennel foglalkozhat, s ha végzett hazamehet. Ritmus, amihez alkalmazkodhat, amiért felkelhet, felöltözhet. Valami, bármi, amivel pénzt kereshet. Ettől kezdve a postabontótól a gyereküdültetésig mindenfelé elküldte önéletrajzát. Talán százhúsz, százharminc helyre is, de néhány írásbeli elutasításon kívül válaszra sem méltatták. Rokoni, baráti körből időnként jeleztek neki lehetőségeket, próbáltak valami összeköttetést találni, de az sem működött. Fél év alatt tizenöt kilót fogyott és teljesen elkeseredett. Szembesült azzal a közfelfogással, szomorú ténnyel, hogy a tudomány a mai világban senkit sem érdekel. Diplomamunkája, száznyolcvan oldal terjedelemben, amiről korábban remélte, hogy esetleg ki tudja adni, a polcon porosodott.
Dolgozni ment. Nővére hívta. Rengeteg fiatal érkezett, többek között, Angliába, hiszen a minimálbér háromszorosa a magyarnak — a megélhetés pedig ugyanannyi. A repülőgépen is sok hasonló korú fiút, lányt látott, mellette is egy ilyen pár ült.
A repülőtér előcsarnokába érve testvérével boldogan ölelték meg egymást. Ahogy lehetőség adódott, rögtön szólt, jöjjön ki. Már holnap este kezdhet dolgozni. Munkaközvetítőnél sikerült takarítói munkát szerezni. Egyelőre kevesebb óraszámban, de jó pénzért.
Ahogy első este elmélyülten törölgette az irodában a port az íróasztalokról, egyszer csak rákiáltott valaki a háta mögül.
— Helló! — Hirtelen összerezzent, talán valamit elrontott. Megfordult, de legnagyobb meglepetésére egyik évfolyamtársával találta szemben magát. — Csaba, Te vagy az?
— Helló! — köszönt ő is, visszanyerve lélekjelenlétét.
— Alig ismertelek meg, lefogytál. Mit keresel itt? — csodálkozott tovább Bence, egyetemi éveinek egyik szellemi vetélytársa.
— Én dolgozni jöttem, de te mit csinálsz?
— Én is itt dolgozom. Az épület másik felében vagyok, csak a főnököt keresem. Nahát, nem hiszek a szememnek. S hogyhogy pont Bristol?
— A nővérem már egy éve kint van, ő segített.
— Szóval te sem találtál állást? Többiekről tudsz valamit?
— Józsinak könnyű volt, a nővére menő Kft-jében lóti-futi. Gábor, úgy tudom, egy szállítmányozási cégnél tudott elhelyezkedni. Krisztiánról semmit nem hallottam, teljesen eltűnt.
— Te, tulajdonképpen az évfolyamból sikerült valakinek a pályán maradni?
— Talán Zsenikének, tudod, neki az apja révén…— mindkettőjük arcára fanyar mosoly ült ki, csak egymás közt hívták így gyengébb képességű, ám annál hatékonyabb háttérrel rendelkező csoporttársukat.
— Na, igen. Mikor jöttél?
— Tegnap este.
— Nagyon szép a város. Ha gondolod, munka után sétálhatunk egyet.
Örülök, hogy látlak, bár máshol valahogy jobban esne.
— Találkozzunk a bejáratnál!
Hajnal felé, az irodaépület előtt állt a két magyar diplomás.
— Ez a szuper kocsi biztosan valami nagyfejűé — mutatott rá Csaba a parkolóban egy arany színű Audira.
— Ugyan már. Az egyik angol kolléganőé — magyarázta Bence. — Itt megbecsülik, meg is fizetik a dolgozót. A kocsi egyébként sem státusz-szimbólum, hanem használati eszköz.
— Jut eszembe! Végül megtaláltad a főnököt?
— Igen. Valami új takarítószert hoztak, súrolópor, vagy ilyesmi. Nem pontosan értettem mire való, azért kerestem. Hiába, az angol középfokú nyelvvizsgán még csiszolgatni kell az állás betöltéséhez, de a bölcsész-történész diploma remélhetőleg elég lesz.
Legutóbbi módosítás: 2015.05.01. @ 11:09 :: Magyar Eszter
