Az iskolai nyári szünet első napjaiban ragyogó napsütésre ébredtek a környék lakói. A városszéli utca végénél kezdődő szántóföldeken beszemesedett a finom zsenge borsó, zöld levelek között piroslott az érett paradicsom.
A két sovány lurkó is odatartott, kicsit megdézsmálni a termelőszövetkezet gondosan művelt terméseit. Szőke fejük, sápadt, néhány pöttynyi szeplővel csibészessé varázsolt arcukban életre való, hatalmas, barna szemük ide-oda járt, nehogy rajtakapják őket. Mindig éhes gyomruk korgott, igyekeztek a csemegékkel telített, hívogató „asztalhoz”. Ahogy odaértek, lehasaltak, s máris nekiláttak a lakmározásnak. A kislány hatalmas szelet zsíros kenyeréből már csak pár falat maradt, de a paradicsom magában is pazar zamatokkal kényeztette, illata pedig a gyerekkor kedves emlékeibe ivódott örökre. Ahogy próbálta mindig a legnagyobbat, legszebbet kis markába szorítva harapni, arcán csurgott a paradicsom leve, szája körül kimarta fehér bőrét, de nem törődött vele. A fiú sem tétlenkedett, ő a borsóföldön ropogtatta az édes zöld szemeket. Amint megtömték bendőjüket, gyorsan, feltűnés nélkül szedték lábukat vissza, a szélső házak közötti, üres telken lévő kukoricás melletti poros útra.
Édesanyjuk dolgozott, nővérük felügyelt rájuk. Ő otthon maradt, nem is tudta, hogy merre csavarognak. Azt hitte, kint játszanak az utcán, ahogy szoktak, a többi, szomszédos ördögfiókával színcápát, komám asszony hol az ollót, bújócskát, vagy fociznak, s a kislány hamarosan sírva jön be, hogy őt nem veszik be a csapatba. A bátyó már felsőbe megy ősszel, ő pedig csak éppen kezdeni fogja az első osztályt, de különben sem való lányoknak a futballozás. Ilyenkor örülhetett, ha a labdaszedést rábízták, lelkesen szaladgált, hogy minél jobban végezze feladatát. Most is a focira esett a választás, az utcasarki kereszteződésben rúgták a labdát. Irigykedve figyelte őket, rozzant fakerítésük előtt ácsorogva, vagy az utcai kútból folyó vízzel pancsolva. Nem akadt a közelben lány játszópajtás, így kénytelen volt mindig a fiúkhoz alkalmazkodni. Egyszer csak az eltévedt labda pisze orrát találta, rögtön eleredt a vére. Bátyja ijedten szaladt oda hozzá, a többiek is aggódva figyelték mi fog történni.
— Gyere! Adok neked valamit — fogta kézen hangosan bömbölő, krokodilkönnyeket hullajtó húgát, és húzta maga után.
Ahogy beértek az egyetlen helyiségből álló lakásba, nővére megmosta a sebesült arcát a lavórban, majd mikor már nem lett a víz pirosabb, egy zsebkendőt tett fájó orrára, s gyorsan kiöntötte az udvarra a baleset nyomát. A fiú közben odalépett a sublódhoz. Négy fiókja volt, édesanyjuknak és nekik hármuknak egy-egy, amiben ruhájukat tartották. Kihúzta a sajátját, benyúlt és kivette vízkereszt óta rejtegetett kincsét, a fenyőfa leszedése után háromfelé szétosztott szaloncukor rá eső részét. Eddig nem nyúlt hozzá. Letette az asztalra és darabonként számolva két egyenlő kis kupacot épített. A kislány szeme felcsillant.
— Az enyém lehet? — kérdezte, és az egyik kupacot két karjával átölelve, maga felé húzta.
— Persze, nektek adom — bólintott lemondóan pislantva a ritkán látott édességre. Erre már nővérük is odalépett.
— Köszönöm — nézett hálásan a jószívű testvérre —, de egyél te is! — Azzal tétován visszatett mégis öccse elé a néhány szem cukorkából két darabot.
— Na jó — egyezett bele gyorsan a fiú, bár egy pillanatig megfordult a fejében, hogy nem fogadja el.
A váratlan örömtől kipirosodva felkuporodtak mindhárman, a vöröskeresztes pokróccal letakart, kopott ágyra és kapirgálni kezdték körmükkel a szemekre ráragadt selyempapírt, majd boldogan szopogatták a kőkeményre szikkadt szaloncukrokat.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Magyar Eszter
