Magyar Eszter : Mese a régi öregekről

Álmodtak egy tornácos kis házról, ahol béke és szeretet lakik, ahol tiszteli egymást asszony és ember.

 

Egy gyönyörű tájon, ahol rétek és dombok váltják egymást, két domb között egy kis falu húzódik meg. A falu mellett kerek halastó is szépíti a vidéket, aminek túlsó partján égig érő fenyőerdőbe vezet az út.

Ezen a mesés környéken még emberi értékek szerint tisztelik egymást, akik itt élnek.

Szép, takaros házak sorakoznak egymás mellett, az utcán tisztaság, rend van, a porták előtti teret pedig több helyen sövény és virágok díszítik. Nem sok házat lehet itt találni, csak amennyi a falut kettészelő út két oldalán elfér.

Egyszerűségével felhívja magára az ember figyelmét egy tornácos kis házikó. Ebben lakik a falu legidősebb párja. A ház fala fehérre van meszelve, így szokták meg. Barna ablaktábláiról már nagyrészt lepergett a festék. A régi fakerítésnek is híja van imitt-amott, javítani, pótolni kellene a léceket. Mégis mindenki tisztelettel megy el a ház előtt, a férfiak kalapjukat emelik, az asszonyok hangosan köszönnek az öregeknek. Nem a háznak szól a tisztelet, hanem a benne lakó embereknek.

Az udvar fehér százszorszéppel van borítva, egy-egy rózsaszín is akad közte, a nefelejcs egészen a kerítésig szaporodott. A virágos kertet nem tudják már gondozni a ház lakói, veteményes is csak kis helyen található, a legszükségesebb zöldségekkel.

A gyerekek, unokák sokszor mondogatják, hogy eljönnek rendbe tenni a virágokat, kigazolni a kertet, de ha néha el is jutnak, mindig sietnek, sok a dolguk. Az öregek nem haragszanak ezért rájuk, megértik, hiszen nehéz a megélhetés manapság, sokat kell dolgozni. Nem akarnak a terhükre lenni, inkább — ha tehetik —, még segítik is őket, egy-egy üveg befőttel, lekvárral, tojással, paradicsommal, ami akad a ház körül.

Tavasztól-őszig délutánonként kint ülnek a tornácon a régi karosszékekben. Most zománcos edényekben frissen szedett meggy várja, hogy üvegekbe kerüljön. Két nap szedték, csak úgy öregesen, ketten, a fa aljáról a gyümölcsöt. A tetején a madarak a gazdák, nem tudja azt leszedni már a tulajdonosa. Holnap majd együtt teszik el télire a családnak, és talán nekik is jut belőle néhány üveggel.

Az asszony ősz haja egyszerűen hátra van fésülve, barna szeme még most is szép, legalábbis így látja az ő embere. Fáradt kezével mellényt kötöget, ne fázzon télen az ember háta, dereka. A konyhában végzett mára, a túrós süteményt letakarta a legyek elől. Elrakta az edényeket, letörölte az asztalt, felmosta a követ.

Az ember újságot olvas, égszínkék szeme nem látja jól a betűket, az asszony bemegy a házba és kihozza a szemüveget neki. Kis idő múlva előrehajol, az újság félig kicsúszik a kezéből, bóbiskol. Az asszony hagyja.

A ház felett ragyogó kék az ég, már nyoma sincs a viharoknak. Pedig voltak viharok. De elmúltak.

Alig éltek néhány éve együtt, mikor valaki szemet vetett az ő emberére.

Erős paprikát tett a köténye zsebébe, úgy ment meglesni hová jár. Kicsípi vele a szemét vele annak a némbernek.

Ölébe tette a kötését, kicsit pihent, nézte az emberét.

Nincs már meg az a lábas sem.

Egyszer próbált kezet emelni rá. Na azt már nem!

Éppen a vastag alumínium lábasban készült ebédet főzni. Felkapta, úgy vágta az ember könyökéhez, hogy letört a lábas füle. Sokáig a kutya vizes edénye volt. Már nincs meg.

A kutya kölyke is megöregedett, elpusztult, rég eltemették a kert végében.

Neki is próbáltak udvarolni. Aki a tojást árulta a faluban, mindig neki tette félre a legszebbeket. Azt mondta, ha kap egy csókot tőle, ingyen ad annyi tojást, amennyit csak akar. Még meg is ölelte, erőszakkal magához szorította.

Égő arccal ment haza.

— A kertben sütött le a nap — próbálta magyarázni.

— Csak a fejedet meg ne süsse — morogta az ember. Mérges volt, hol marad ilyen sokáig, mikor lesz már kész az ebéd!

Ahogy pucolta a zöldséget a leveshez, a könnyei potyogtak rá. Hetekig, vagy talán hónapokig nem tudta elfelejteni azt a tilos ölelést.

Nehezen építették fel ezt a kis házat is, ahol felnevelték a gyerekeiket, és persze a gyerekek körül is adódtak viták. De mindig mindent együtt oldottak meg.

Ketten hajoltak a gyerekek betegágya fölé és együtt örültek, ha az iskolából jó bizonyítványt hoztak haza. Becsületesen kitartottak egymás mellett.

Hatvan év!

Vasárnap a templomban ünnep lesz a tiszteletükre. Jön az egész család. Gyerekek, unokák, dédunokák.

Ezt is megérték.

Mi lehet, mennyi lehet még hátra?

Felnézett. Kezd esteledni. Felébresztette az embert, ideje bemenni a házba.

A konyhában egy-egy szelet süteményt tett két kistányérra, két bögrébe pedig tejet öntött.

Leültek egymással szemben, megvacsoráztak. Már ritkán beszéltek, szavak nélkül is értették egymást.

Érezték egymás minden rezzenését.

Lefekvés előtt még bekente kenőccsel az ember derekát, és bezárta az ajtót, ahogy minden nap.

Bementek a szobába, lefeküdtek a régen egymás mellé tolt két öreg ágyra. Jó éjt kívántak egymásnak.

Álmodtak egy tornácos kis házról, ahol béke és szeretet lakik, ahol tiszteli egymást asszony és ember. Ahol szivárvány ível a ház felett, mert ha esik is az eső, mindig süt a Nap.

Ezen az éjszakán még egyszer fiatalon táncoltak, egymáshoz simulva, mint azon a réges-régi bálon, ahol egymás szemébe néztek és az a pillanat eldöntötte az egész életüket.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2015.05.17. @ 12:02 :: Magyar Eszter
Szerző Magyar Eszter 41 Írás
Szeretnék bemutatkozni, Magyar Eszter vagyok. Az íráshoz való vonzódásom elég régre nyúlik vissza, az iskolában, a matematika mellett a magyar nyelv és irodalom volt a kedvenc tantárgyam. Tinédzserként, a „mi szeretnék lenni” listán újságíró is szerepelt, a piaci kofa, hegedű művész, ápolónő, nyomozó, házvezetőnő mellett. Ebből az időszakból versek és egy négy felvonásos színdarab, melynek végére mindenki meghal, maradhatott volna fenn, azonban sok más halhatatlannal együtt ezek a művek is eltűntek. Fiatalon férjhez mentem, gyerekeim születtek, a munka, a háztartás mellett ekkor már az olvasásra sem nagyon maradt időm. Mikor már harmadik gyermekem is átlépett a tinédzserkor második felébe, egy baráti levelezés nyomán kezdtem újra írással foglalkozni. Mindez 2007-ben történt, három évvel később pedig már önálló kötetet jelentettünk meg, melyben idősebbik fiam két alkotása is szerepelt. Nyitott szemmel járok a világban, szeretem az embereket, érdekel a sorsuk. Sokszor vadidegenek megszólítanak, illetve az utcán, bárhol, bármikor könnyen teremtek kapcsolatot, pillanatok alatt együtt nevetek, vagy szomorkodom embertársaimmal. Érzéseimet, gondolataimat, a körülöttem lévő világról szóló véleményemet kis történetekbe foglalva osztom meg olvasóimmal.