Beszélj magamban.
Minden hajnalod kibontja fényem kontyát.
Minden erdőd kecses fuvallatod érintésétől borzolódna.
Mint hosszú pálcaujjak, fegyelmezik szívünket a fák.
Madárcsevegésbe fojtva őrzöm, hozzád repülni kész, beszédes leveleim.
Itt ősz van. Kint még tavasz, esőtől tompa észjárású délelőtt.
Lomhaságba bújna, hozzád sietne, de csak papíron kódorog néhány betű.
Sorolva a hiány változatait, keresem a megelégedést arrébb tolt tárgyak helyén.
Szívbe tűzdelem az idő alkatrészeit, mint fontos állású szőrszálhasogató:
részben viselem az egészbe bolondult emberi valóság fényezőt.
De lobbannak álmaim, ahányszor a csend elér.
A kettőnk rendjét érleli asztalon, széken, füzet és könyv.
E harmónia engedelmével vetem papírra, mint beszédesebb tökéletlenséget:
újraéledt tartalékaim. Őrzöm-e még a boldog gyermeket,
kit anyja szoknyájától von el a pillanat,
játékban fedezni fel a megmaradt időtlenséget?
Áradó víz vagyok-e?
Vagy néhány cseppemmel koldulom a nincsent?
Istent.
Itt felejtett kettősségben.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:48 :: Marthi Anna
