Jeges párnák közt szól hozzám dominám:
– Mit adtam s adtál, majd piheként tovaszáll,
csak légy gyermek, ki csendesen ordibál,
légy oly bölcs, ki önnön ujjára odavág,
oly hívő, ki az anyag előtt térdig meghajol
vagy pogány, ki kódexből szentírást tanul!
Ne gondold, hogy ólom súlyú ez, nézd,
mily könnyedén, libegve mondom ezt!
A közönynél nincs erősebb fegyvered,
szerelmet hinni lég, lényed rajta veszt…
Ne szólj, ne írj, ne akarj lábamhoz omlani,
s színes tollaim idővel ki fognak hullani.
De addig? – kérdem én – Érted az óra hiába jár?
Vessem folyóba maradék véges perceim?
Nem ismerem az érzelem ölés számtanát,
szemem hiába futtatom Catullus versein,
minden szaván szerelem glória sejlik át,
oldást bajomra az ókor poétája mást talál,
s míg költő az ész csatáját szívvel megnyeri,
dominám parancsát nem fogom betartani…..
