Lilák, lilák, lilák a fák.
Fehér, fehér, fehér a csend.
Anyám te föld, beszélj, beszélj, beszélj,
apám te szél, szeress, szeress, szeress!
Világoszöld fohászkodás szorult belém.
Eressz, eressz te görcsös ér,
a fák ma, mind jövendölés!
Ha még ölelsz, szoríts, szoríts, ha bírsz,
erőm anyám a föld, apám a szél.
Lilák, lilák az orgonák, fehér a fény.
———————
Nem hozták meg ezek az ismétlések a várt hatást, nem fokozták bennem a tavaszt. Gondoltam, a végére értelmet nyer majd az egész, valami brilliáns rím jön, valami nagy csattanó… de elmaradt.
Lilák a fák,
fehér a csend.
Hallgasd csak: u-/u-/u-/u-
Micsoda gyönyörűséges jambusok!
Ha ismétlünk: u-/–/–/u-/ agyon van vágva a mássalhangzótorlódással.
Látom a végigvonultatni szánt lüktetést, de a ritmus oltárán elvérzett az értelem, s leesett a hangsúly a hangzás egyéb részeiről.
Nem tudom, mit akartál írni, mit akartál éreztetni velem, és hiányolom a rímeket. A rím akkor jó, ha a magánhangzókon túl megegyeznek a mássalhangzók is legalább a képzés helye szerint.
Az első – tán – rímnek szánt páros:
beszélj -belém – az “sz” és az “l”, a “j” és az “m” nagyon-nagyon messze vannak egymástól.
beszélj-szeszély, veszély, vezér… stb. Nem verset írok helyetted, csak mutatom, mi történik, ha a megegyezik a mássalhangzó, aztán a képzés helye szerint egyezik, távolodunk, romlik az összhang. Közel kell maradni.
Köszönjük a beküldött munkát, én most visszaadom újragondolásra. NHI
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:50 :: p. nagy edina
