Pápay Aranka : Isten malmai – I.

Nyomtatás

Átdolgozott változat

A hangfelvétel az Irodalmi Rádió stúdiójában készült. www.irodalmiradio.hu

(meghallgatom)

1_Zápor után, vihar előtt

Az égen még szakadozott felhők úsztak, de a nemrég még oly sötét színüket elveszítették, terhüktől már megszabadultak, mögülük kiragyogott a Nap is, sugarai nyomán szinte gőzölgött a föld. A fák leveleiről kis gyémánt cseppecskék párologtak el. Átmenetileg felfrissült, jó esőillat váltotta fel, a már elviselhetetlenné váló hőségben szálló por szagát. A forróság azonban fullasztó maradt, a sűrű levegőt mintha meg lehetne fogni.

Könnyedén, kecsesen lépkedte át a nyári zápor utáni kis tócsákat a lány. Sietett, mert tarkóján érezte a férfi tekintetét, égette a bőrét. Félt, nehogy megszólítsa — minden nap ettől félt —, de útja erre vezetett a varrónőtől, ahol tanulólány volt, az a férfi meg minden nap ott állt, őt várta a kisvendéglő lépcsőjén.

— Ez a Gálfi mindig itt lebzsel? — kérdezte egyszer a szomszéd nénitől.

— Teheti, az apja állja a cehhet, ha nem is örömmel. Este hazaviszik a valamivel józanabb cimborák, amikor kidobja a kocsmáros. A malomban meg mások dolgoznak helyette.

    Fellélegzett, mert hazaért, a kapun belül már biztonságban érezte magát.

 Már messziről hallotta az éktelen kopácsolást, amit a rosszcsont testvérei csaptak a lakásban. Amikor belépett, anyját a mosóteknő fölé hajolva találta Annuska. A kinti pára a forró, lúgos víz gőzétől megsokszorozódva szorult be a konyhába. A platni is árasztotta a meleget.

— Jókor jöttél, nem győztem a tűzhelyhez szaladgálni — sóhajtott a mama, gyöngyöző homlokából a behajtott karjával simítva ki egy hajfürtöt.

— Mivel kopácsolnak annyira a gyerekek odabent? Miért nem kint játszanak az udvaron?

— Nem tudom, találtak valami szögelni valót, örülök, ha elfoglalják magukat, valamivel játszaniuk kell. Legalább ők békén hagynak. Apátok rögtön itthon lesz, és nem kész az ebéd…

Anna megkeverte a paprikáskrumplit, aztán belesett a szobaajtó üvegén.

— Szent ég! Az egész padlót teleszögelték! Anyuka!

— Most mit csináljak? Örülj, hogy nem vert egyik sem az ujjára — vonta meg a vállát az anyjuk.

— Sipirc ki az udvarra, már nem esik az eső! — zavarta ki az aprónépet a nővérük, aztán megterítette az asztalt, kenyeret szelt.

* // *

A malom tulajdonosának egy fia, és több háza, malma volt. Övé az épület, amiben Annuska szülei is bérlők, és még ki tudja hány a faluban, meg földek, és a Ford, az egyetlen autó a környéken. Anna nem szerette őket. Amikor a lakbért vele küldték át a szülei, a nagyságos asszony úgy mustrálta meg, mint egy piaci portékát. Valahogy azt súgta a szíve, menekülnie kell ebből a bűvkörből, ami rögtön körülfonta, akár egy undorító polip, amikor belépett a félhomályos szobába. A pénzt nyújtó, finom, kis kezét megragadta, és egy ideig el sem engedte az asszony. Érintése hideg, és nyirkos volt.

— Annuska, te varrónő leszel? — nézett rá kutatóan a fotel mélyéből, a csipkékkel körülvett arc. — Aztán segíteni akarsz majd a gyerekek felnevelésében, ugye?

„Ugyan, mi köze hozzá!” — gondolta, erre nem is felelt, csak sietve elköszönt. Nem is tudott választ, hisz titokban a messze jövőbe nyúltak vágyai. Arról álmodott, hogy nem lesz a konyha rabja, mint a mama, és nem is ilyen semmittevő, mint ez a pöffeszkedő Gálfiné, hanem dolgozó nő, aki nem függ senkitől.

Természettől kapott szépsége, lágy esésű haja, sudár alakja vonzotta a férfiszemeket. A finom elegancia mellett még valami áradt belőle. Egy olyan belső nyugalom, ami nem jellemző általában a tizenhat éves lányokra. Óvatosan került minden udvarlót, nem érezte feljogosítva magát őket elfogadni. Ez a tartózkodás aztán ellene fordult, azt a látszatot keltette, hogy elutasító, büszke, rátarti. Pedig ő nem rátarti volt, ő rettegve rejtegetett egy titkot. Azt senki idegen nem tudhatta meg róla.

Kisbaba korában, a nagymamánál töltöttek egy nyarat. A falusi udvarnak tárva állt a kapuja, hatalmas fenyőfák alatt hűvös volt még a rekkenő nyárban is. Őrizetlenül hagyhatták ott a mélyen alvó kislányt, hisz csend, és nyugalom honolt a vaskerítéssel védett füves udvaron, ahova a babakocsit állították. A felnőttek a lakásban békésen itták délutáni habos kávéjukat. 

Szokatlan dühös ugatásra, éles visításra rohantak ki. Soha addig nem látott, idegen kutyák egy fehér csomagon verekedtek. A megvadult gomolyban őrjöngve cibálták, kegyetlenül marcangolták, néha egymásba is belemarva. A kis csomag élesen visított.

Közben összefutott már a fél utca, vödröket, botokat hoztak. Hiába verték szét a kóbor falkát. A pici Annuska már áldozatul esett. Egyik oldala, combocskája vérben úszott, az élő húsa rongyokban lógott. Megmentették az életét, de a testén olyan roncsolt nyomokat hagyott ez a támadás, hogy a növögető kislányt mindig hosszú ruhácskában kellett járatni. Amikor már nem az életért folytatta harcát, félénk, csendes gyerek lett belőle, és később sem vetkőzött le soha a barátnői előtt sem, nem járt strandolni, nem fürdött a tóban, mint a többiek.

Csúfolták a szégyenlősségéért, ő konokul tűrte, lelke megerősödött, korán vált felnőtté. Anna megtanult együtt élni ezzel a mindig jelen lévő titokkal, a tudattal, hogy ő emiatt nem lehet teljes értékű nő. Ezeket, a hegeket soha nem lehet senki előtt felfedni. Kötelességtudóan segített a mamának, magabiztos lett, céltudatosan készült a magányos életre.

Marával együtt nőttek fel, és talán azért találhattak egymásra, mert a kis barátnő látszólag szelídebb, még Annánál is zárkózottabb, félénkebb volt. Ők egymás közt azonban tudták a másikról a rejtett, sőt a fiatal lányoknak tilost súroló vágyaikat. A szelíd barátnő forró vágyakról suttogott, amiknek be kell egyszer teljesülniük. Anna némán hallgatta őt.

A sors egyszer Marának a kezébe adott egy ártatlan ruhadarabot.

— Annuska, nézd, mit hoztam, nekem kicsit szűk ez a ruha, és nem lehet kiengedni belőle. Próbáld fel, anyu üzeni, ha rád jó, akkor neked adhatom.

— Nagyon kedves anyukád, majd felpróbálom.

— Most vedd fel, vissza kell vinnem, ha neked se jó.

— Hát, nem bánom — mondta Anna és elindult a ruhával a másik szoba felé.

— Ne butáskodj, előttem próbáld fel!

— Majd kijövök — szabadkozott, és nem nézett Marára, amikor becsukta maga után az elválasztó ajtót. Azt megszállta a kisördög, gondolta, most megtanítja ennek a buta lánynak, hogy milyen felesleges ez a nagy szemérmesség. Szinte feltépte a háló ajtaját.

Anna ott állt egy kis bugyiban. Sudár alakja, formás kis mellei fedetlenül… de jobb oldala, csípője, combja is takaratlanul… Nem is kísérelte meg eltakarni. Legyen hát, legalább többé nem kell ezt a nehéz titkot egyedül viselnie.

Mara megszédült: — Mi ez itt, rajtad!? — Széles, fényes, fehér csíkok, hegek, össze—vissza forradások. Csak álltak szemben egymással, aztán egyszerre indult el a karjuk, hogy átkarolja a menedéket keresőt, a menedéket nyújtó.

Barátságuk csak szorosabb lett ezután. Anna legalább egy ember előtt megszabadulhatott a titkától, Mara pedig vegyes érzésekkel maradt a barátnője mellett. Magának se vallotta be, de szabadabban sugdosta el kis titkait, még azt is gondolta, ennek a szegény lánynak úgyis más lesz az élete, mint az átlagos leányélet, tudja csak mi zajlik a világban.

* // *

Déneske a szünidő első napján a szépen terített asztal mellől állt fel.

— Édesanyám elkényeztet, köszönöm ezt a finom, ünnepi ebédet. Most sétálnék egy kicsit.

— Menj csak kisfiam — mosolygott nagyra nőtt fiára az asszony, de belül szorongva arra gondolt, hogy erről a sétáról inkább lebeszélni kellene a fiút.

Tudta, hová készül most. A malomtó partjára, ahol egész nyáron át játszott kisgyerek korában is, és akkor is, amikor nagyobbacska lett. Az évszázados fák alatt, a füves parton két kislány volt mindig a játszótársa. Soha nem érezte jól magát a vad fiúk között, akik anyámasszony katonájának csúfolták. Nem mászott fára madárfészket leverni, ügyetlenül focizott az iskola udvarán, nem verekedett, mint a többi, korabeli srác. Hamar szökött könny a szemébe, ha bántották, vagy szomorú lett valamiért. Szívesebben ültetett virágot az édesanyjával, fogócskázott, vagy épp’ üldögélt, a komoly Annuskával, és a szelíd Marával, olvasgatott velük a szabadban, vagy Maráéknál, ahol együtt tanultak.

Egy fiútól szokatlan természete kicsit meg is rémítette az anyját, nem érezte elég életrevalónak, hát azt gondolta, legjobb megoldás lesz papot nevelni belőle. A reverenda alatt megbújhat az érzékenységével, ami a kinti életben csak kárára válna. Nem ment könnyen a beíratás Esztergomban az egyházi iskolába, de végül mégis sikerült. Azt remélte, hogy leghőbb vágya teljesül, Déneske ott, a tudós paptanárok kezében kedvet kap a papi hivatáshoz.

Ahogy nőttek a gyerekek, ez az álom egyre inkább fenyegetve látszott lenni. A két lány is nőtt-növögetett, és egyre szebbek, érettebbek, élettel telibbek lettek. Féltette tőlük Déneskét, félt a fia férfivá cseperedésétől.

— Téged papnak szánt az Isten, kisfiam — folyton ezt hallotta a fiú otthon.

— Ez a jó gyerek soha nem fog az anyjának fájdalmat okozni — mondogatta a rokonság úgy, hogy már a zsigereibe ívódott, mintha a kikerülhetetlen életutat belekódolták volna.

Pedig milyen jó volt érezni a lányok illatát, hallani nevetésüket! Anna tekintetébe merülni…

* // *

— Annus, nézd, ki jön ott! — súgta a szőke Mara, mikor felnézett az ölében széttárt könyvből. Annus torkában kissé megakadt a lélegzet, szívét összeszorította valami. Gyorsan összehajtogatta a ruhát, aminek a felfércelt alját varrta. Vizsgadarabján dolgozott, miközben Mara hangosan olvasott. Ő is szünidőre jött haza, tudták, hogy barátjuk is megérkezett, és azt is, hogy ide fogja húzni a szíve. A fiú úgy ült le a lányok mellé, mintha pár órája váltak volna el, mégis, mindhárman a kamaszok esetlen zavarával küzdöttek. Nagyokat hallgattak, miközben bogarak döngicséltek, idilli nyugalom vette körül őket. Tikkasztó meleg volt.

— Én fürdőruhát is hoztam, jössz úszni egyet Déneske? — hívta a fiút Mara, Annát meg sem kérdezve, hisz úgysem fürdik.

Ő meg nézte, ahogy egymás mellett úsznak, arra gondolt, nem is sejtik, mennyire vágyik ő is a hűsítő vízben felüdülni. És belemart egy fájdalom, valami vágy, nem a víz, de egy közelség után… És mintha el se lehetne viselni már ezt a forróságot!

— Hozzá értem a víz alatt, nem tiltakozott… — súgta Mara, megrázta mézszínű, vizes haját bepermetezve vele barátnőjét, miután átadta a spanyolfalat helyettesítő bokrot Déneskének.

Anna ismét nyilallást érzett ott, valahol a szíve tájékán. Nem értette Marát. Méltatlannak, nyersnek ítélte ezt a viselkedést. Úgy gondolta, a fiú tiltott gyümölcs, neki duplán is az. Mégis féltékenyen magáénak érezte, ha az övé nem is lehet soha, megnyugtató érzés volt azt tudni, hogy másé sem lehet. Mara egyáltalán nem így érzi ezt?

— Nem zavar, hogy papnak készül? — nézett elkerekedő szemmel.

— Még nem az — nevetett a másik lány gondtalanul, de valami fojtott ismeretlennel a hangjában. Mikor Dénes visszajött, Anna mellé ült le, mintha védelmet keresne a közelében…

* // *

Késő este még fullasztóbb lett a levegő. Mindenki aludt már, a gyerekek szétdobált tagokkal a takarók felett. Anna hálóingben állt az ablaknál, egyszerre ellenállhatatlan vágyat érzett a víz után. A telihold bevilágított mindent. Halkan kiosont, és futott a tóhoz. Ha nem csak magára figyel, észreveszi a kuporgót a part bokrai mellett, aki előtt — mint egy látomás —, tűnt fel a hosszú, fehér ruhás nőalak, mintha lebegve közelítene a parthoz. Ledobta ingét, és a sokszor úgy vágyott hűs hullámok ölébe vetette magát. A soha nem tapasztalt tó öleléssel fogadta, de halálos lehetett volna ez az ölelés. Anna nem tudott úszni, a meder a parttól alig beljebb, hirtelen mélyült, amit ő nem tudhatott. Csapkodni kezdett, de húzta lefelé a mély, nem bírta fenntartani magát a felszínen. A kuporgó alak pillanatok alatt mellette termett, kivonszolta a vízből a félig eszméletlen lányt és lefektette a fűre. Köhögve riadt az fel.

— Déneske? — egy pillanatig azt hitte, vágya csalja, de rögtön eszmélt is, hogy ez valóság, és nincsen semmi, amivel betakarhatná magát. — Jaj, Déneske!

— Cssss! — súgta, kibújt a vizes ingéből, azt terítette rá. — Semmi baj már, de hogyan gondoltad ezt? Mi van, ha most nem vagyok itt? — suttogta forrón, rémületéből alig ocsúdva.

— Mit csinálsz te ilyenkor itt? — firtatta Annuska.

— Az életemen gondolkodtam…

Anna igyekezett volna feljebb is, lejjebb is húzni, a vizesen tapadó ruhadarabot, ami sehogy sem akart sikerülni

— Hozd ide az ingemet… — tért végre egészen magához, de Dénes még nem talált magára. Megbabonázva nézte a derengésben szép női testet, első pillantásra nem is látott mást. Mint a holdkóros, állt fel, hozta a fehér inget, és habozott ráteríteni. Aztán rémült tekintetét már nem hagyta látni a gyenge holdvilág, de a szörnyű sebhelyeket megvilágította.

Mégsem az következett, amitől Annuska mindig rettegett. Hirtelen elöntötte a fiút egy ismeretlen gyengéd érzés, rádöbbent, mit is érez a lány iránt, és mi az, ami mindig is vonzotta hozzá, mint amikor sötét szobában vakító fény deríti fel a rejtett zugokat. — Ki tette ezt veled? — akarta kérdezni, de nem jött ki hang a torkán. Ekkor nagy tenyereibe zárta a lány arcát, a két oldalon lecsorgó könnyek úgy gyűltek bennük, mint egy-egy kagylóban.

— Ne, Déneske, ne! — rebegte, de egész lénye mást kívánt. S a fiú szó nélkül hajolt a szájára.

A selymes fű puha volt és meleg, egy tücsök meg akkora lármát csapott, mintha diadalt muzsikálna a szerelem felett.

(meghallgatom)

 folyt.köv.