„… az vagyok annak”
Anna ezen a reggelen is elsőként a számítógép elé ült. Szokása szerint ott kortyolgatta frissen főtt kávéját. Kicsit álmosan lapozgatott, itt-ott megállt. Olvasott párt sort, aztán elunta, míg fel nem tűnt, hogy a város „Futó nagykövete” — hogy milyen megnevezések vannak! — kezdőknek szervez heti két alkalommal edzéseket.
Átfutotta a lehetőséget, aztán tette a dolgát. Hét vége lévén, nem sietett, fürdőszoba, majd a tükör előtt némi smink, frizura. Ekkor elgondolkodott.
Hány éves is ő? Persze tudta, annyi… másoknak meg, amennyit látnak. Vállat vont. A mai látványt egészen kedvezőnek találta.
Így ötven felett vannak jobb és rosszabb napok is.
— Jó lenne a jobbakat szaporítani! — gondolta, és eszébe jutott, amit olvasott. Manapság olyan sokan járnak rendszeresen sportolni… A futás meg?
No, és kezdőknek. Ő is lehetne kezdő? Miért ne!
Visszalapozott, megkereste az időpontot, és a szervező… most látta, hogy lányának volt régebben munkatársa. Találkoztak már párszor, lehet negyven éves, három gyermeke van — meg az ambíciói… Kezdőknek — állt meg a szeme a szónál.
— Hogy is volt? — gondolkodott. Mikor is futott utoljára hosszabb távon?
Középiskolában. Azután már csak amikor ő tartott testnevelés órákat mozgásukban akadályozott tanítványainak. Legyintett, az más kategória.
— Megpróbálom! — gondolta határozottan.
Azután a jelzett napon ott állt a futók között. Némi bemelegítés után indult az öt-hatfős kis csoport. Két perc futás, négy perc gyaloglás, ötször. Kellemesen érezte magát, még fotó is készült róluk — a reklám miatt, gondolta.
Mindenki tartotta a tempót, senki sem lógott ki a sorból. Kedvesek voltak, jól érezte magát köztük az első héten.
A meglepetés azután következett.
— Futunk kicsit többet, kétszer annyit, fél pihenővel! — hangzott az utasítás.
Vannak jobb és rosszabb napjaink nekünk is, akárcsak Annának. Nos, ez nem a jobb volt.
Ráadásul a futópálya mellett gyülekeztek, akik versenyre jöttek. Az kicsit később kezdődött, olyan résztvevőkkel, akik futottak már félmaratont, maratont is.
Akkor derült ki, hogy Anna kezdő csoporttársai már túl vannak nemcsak az egy-két, de nyolc-tíz kilométer futáson is.
Akkor „futólag” eszébe jutott, kiknek is szervezte az, aki… Kezdőknek.
— De hát én vagyok az egyetlen kezdő!? — döbbent rá.
Lassan egyre kellemetlenebbül érezte magát.
Gyorsuló pulzussal kapkodta a levegőt, mert bizony lemaradt tőlük.
Nagykövet asszony rá is kérdezett.
— Hány éves is vagy?
Anna megdöbbent, lassított… Csak nem arra gondol, hogy mit keres ő itt?
Gyorsan mondta, mikor született.
— Várj, az mennyi is?
Kereskedelemben dolgozik, suhant át Anna gondolatán, s mondta a számot, hogy ne fáradjon vele a Nagykövet asszony.
— Jaj, édesanyám pont ennyi volt, amikor meghalt! — Annára tekintett. Valami furcsát láthatott, mert így folytatta:
— Azért becsüllek, hogy te teszel is valamit az egészségedért!
Ekkor már a táv vége felé közeledtek.
— Tettem valamit, valóban? — gyűlt keserű íz Anna torkában.
Ez volt az utolsó alkalom, hogy velük, ott…
Anna nem hagyta abba a futást, azóta, az őszi nap óta gyakran látom futni.
Fut, egyedül… az egészségéért, de sohasem fogja átélni, amit érezhetett volna: az együtt futók mámoros örömét…
Azóta másfelé jár, visszatért oda, ahol korábban is megfordult márt, ami neki az igazi szabadságot, szerelmet jelentette, a lovak világába.
Ott is amatőr, de nem éri rossz ízű megjegyzés. Azt a szabadságot pedig, amit egy ló hátán érezni lehet, csak az tudja, aki már próbálta.
Néha gondol a futókra, nincs benne semmi neheztelés, hiszen minden a helyére került.
Reméli, ők is sikeresek lesznek továbbra is, és a maga eredményességében is bízik, s abban is, hogy sikerül túlélnie az említett hölgyet.
Az én gondolataimba viszont gyakran visszatér pár sor, ha a vele történtekre gondolok:
„Ki minek gondol, az vagyok annak…
Miért gondolsz különc rokontalannak?
Jelet látsz gyűlni a homlokomra:
Te vagy magad, ki e jelet vonja.”
Weöres Sándor: Rongyszőnyeg 127
Legutóbbi módosítás: 2015.05.10. @ 10:36 :: Sonkoly Éva
