Akár a végtelen puszta,
olyanná válott a lelkem,
egyszer nagy lángok közt állok,
máskor jégesőben fekszem.
Megdermedt, durva cseppekkel
veri száraz bú sóhaját,
zivataros könnyeimtől
sós ízű lesz ím, a világ.
Oly távol látszik a széle,
hatalmas hegyek ölelnek,
mintha tüzek lobbannának,
ahol megmelegedhetek.
Csak egy szikra kell a szélben,
hogy égjen az egész puszta,
minden elsárgult haragom
felperzselve elpusztítja.
Fekete, kormos arcára
az élet jeleit festem,
a szívemből ima sarjad,
melynek temploma lesz testem.
Legutóbbi módosítás: 2015.05.16. @ 12:00 :: Thököly Vajk