Imola és Imilala fapados járattal vágtak neki a nagyvilágnak. Elegük lett a kolbász nélküli, sonkátlan életből, ahol kellemetlen, úgynevezett munkatevékenységért adtak csupán egy kevés füstöltre valót. Házuk udvarán is faragott sonkautánzat fa díszelgett csupán, bár Imilala befújta hűsítő sprével, így a gyanútlan bámészkodó azt képzelhette, hogy házuk mézeskalácsból volt, ami természetes is lenne. A valóságban kétkezi munkával összegürcölt, egymásra tapasztott téglákból készült.
Most végre odarepíti őket ez a becsapós jármű, ahol az ilyesmi magától nő. Gondolok itt a mézeskalácsházakra, a sonka-, kolbász-, szalonnafákra, illetve a kerítés is természetszerűen füstölt kolbászból készül. Nem számít, hogy van a világnak olyan része, ahol ezt nem szeretik. Azok üljenek be egy füstölőbe!
A járat megérkezett, s mondhatom jól átvágták őket, mert Imilala egészen gyerekkorában még utazott valódi fapados vonaton, de ez a repülőgép minden volt, csak nem fapados. Ugyanolyannak látta, mint az összes többit. Kolbász nélküli szájjal ugyan, de győzködte párját:
— A repülő első osztályú!
— Na de Imilala, te még sohasem repültél!
— De igen, egyszer, ami kettő volt, egy oda-visszát.
— És az pont ilyen gép volt?
— Sokkal rosszabb, pedig nem nevezték fapadosnak és azt az ötezer kilométernyi távolságot — ami nincs is, máshol csak így Kolbászhon irányába — másfél óra alatt tette meg. Szerintem, ha megérkezünk, le kellene kászálódni.
— Ugyan minek? Ráállsz a lépcsőre, majd levisz.
A stewardessek mosolyogva kötözködtek:
— Lennének szívesek becsatolni magukat, zökkenőmentes leszállásra számítsanak, a zuhanás ezen a napon elmarad.
Nem akarták végrehajtani a kérést, hosszabb idő után jöttek rá, hogy utasításról van szó. Ez olyan, mint a KRESZ, ott is be kell csatolni a biztonsági övet, ahol senki nem szaladhat beléd.
Gyönyörűek voltak a felhők, kolbászalakúak. Egyszerre csak minden megnyúlt, úgy, mint felszálláskor. A fülük bedugult és a gép meghazudtolta Imilalát, ugyanis pattogva rázkódott. Tehát mégis fapados volt. Igaz, csupán a pilóta járatlansága okozta a döcögést, de így már értették, miért került tízszer kevesebbe a nem menettérti jegyük, mint az állítólag ugyanolyan, de mint látjuk mégsem teljesen pattogásmentes, foteles járatokra.
A leszállás után nézelődtek egy keveset. Mennyi ember és mind hasonlít hozzájuk, mégis sokkal szerencsésebbek, mert valószínűleg ilyen környezetbe születtek, ahol a zöld természetesen piros, a falevél lepedőnagyságú. Mindezek mit sem érnének, ha alanyi jogon — ezt annyiszor mondtam már, kérem, tessenek megjegyezni — nem járna a ködelvonás. Na, ezt megmagyarázom!
Ködös, zavaros környezetből odajutott emberek azonnal beilleszkednek, és birtokba vehetik a kastélyméretű, ehető otthonukat, mely állandóan bimbózó, virágzó és termő mézeskalács özönnel van befuttatva. Valakik, akiknek az a dolguk, hogy ők, akárcsak az ott született mindenkik, pazarul érezzék magukat, a disznók felfüstölt alkatrészeiből készítik a kerítéseket is. Ezért lehet annyit mondani, hogy köszönjük, de nem feltétlenül szükséges.
Az első kellemetlenség a repülőteret elhagyva érte őket. Nem érezték sem az ínycsiklandó füstölt, sem az enyhén émelygős mézeskalács illatot. Nyolc utcával lejjebb — képzeljék el gyalog voltak kénytelenek közlekedni, borzalom — befordultak és meglátták azt, amiért jöttek. Tehát tényleg úgy van, amint tudták, csak ki kell nézni a házat és beköltözni. A sarkon egy hobbitúlélő, nyáron nagykabátban a járdán heverészett, ami természetes jog. Arrébb még belebotlottak négy hasonlóba, úgy látszik errefelé ez a különcök szórakozása. Fejtegették a dolgot, aztán kinéztek néhány házat. Az egyikben nem lehet eléggé meghízni, mert kívülről egy rendes négyemeletes panelháznál sem volt nagyobb. A másiknál felhördültek, mert nem mézeskalácsból, sőt nem is kolbászból készült a fal, mi több, a kerítés is kovácsoltvas rondaság volt, ami foltot hagyott lelkivilágukban. Aztán kinézték az egy éjszakás gondolkodó házikót, ami Nemzeti Múzeumnál kisebb, de az Vígszínháznál nagyobb, tehát el lehet benne tengődni reggelig.
Addigra arra is rájöttek, miért olyan soká találkoztak rendes, kolbászos negyeddel. Az utak mentén nagy társasházak — némelyikük toronyház — nyújtózkodtak az ég felé. Úgy látszik, azoknál nem megoldható, meg hát nem is csinálnak nekik kerítéseket. Leültek a járdaszélre —látták arrafelé ez a szokás — és nyestek maguknak egy-egy félméteres kolbászt, téptek hozzá kenyeret, a természetesen ott éldegélő kenyérfákról. Meghökkentek, amikor a kerítés felsikított és rágás közben a kolbász is végig segítségért kiáltozott. Nem baj, jól szétrágták, aztán rá a kenyeret, gondolták. Ha eleven az önvédelmi kolbász, akkor ezt így kell csinálni. Ám a hasukból még mindig ordibáltak, de kit zavar az ilyesmi? Egyetlen lakó sem mozdult, tehát itt mindenkinek jár az utcai kolbásznyesegetés, s mert Imola nagyon szerette a szalonnát, féltáblányit szelt magának egy arra növekvő gyümölcsfáról, és megosztotta Imilalával. A szalonna nem rikoltozott, talán azért mert satnya, gyengén fejlett példány volt, alig volt benne zsír, viszont a fa annál hangosabban jajveszékelt. Az egyik ablak kinyílt, egy pasas körbenézett, ásított egy nagyot, majd visszalépett. Imilala megpróbált kommunikálni vele, odakiáltott, ám az illető nem hallott semmit. Tehát a lakáson belüli hangszigetelést láthatatlan elemekkel oldották meg. A szirénázás kellemetlen hangja szakította félbe éjszakai uzsonnázásukat, pedig épp nyugovóra szerettek volna térni a kinézett, nekik járó házban.
— Kezeket fel szép lassan, aztán tarkóra! — kiáltotta egész nyugodt hangon, kissé tagolt magyarsággal a törpe géppisztolyát rájuk irányító rendőr.
Társa hátulról fedezte, ha lelövik, még idejében kikaphassa kezéből és így két fegyverrel lőhessen.
— Jé, Imola! Ilyen nekünk is kell! Az egyenruha is tetszik, filmekben szokták használni.
— Tényleg Imilala, Colombón kívül, minden amerikai rendőrön hasonlót láttam. De ez nem Amerika…
— Valójában tökmindegy, ezek az országok egyformán gyönyörűek. Na, zsarukák, belépünk, dobjatok egy-egy egyenruhát, szeretnénk mi is játszani, de géppisztoly nélkül nem megy. Paintball, vagy valódi lövedékek, mert az nem jó, a sertésállományt és a fákat is vérig sértik.
A két rendőr egyszerre rántotta volna meg izomerőből az elsütő billentyűket, de járványos ujjmegdermedést kaptak, ami lassan tovaterjedt egész testükre.
— Maguk hol tanultak meg ilyen szépen magyarul?
— Mi kérem, nem beszélünk idegen nyelveket, de mert rengeteg a bevándorló, azonnali fordítórendszerekkel láttak el. Itt van a mikrofon a szám előtt, a hangszóró a fülem mellett. Zavar is ez az idegen, érthetetlen hablaty.
— Á, ez olyan, mint a köbüki gondolatátvivő kézi készüléke!
— Kicsodának a micsodája? Ezt nem programozták be, egy szavát sem értettem. Na, tudja mit? Van egy tó melletti háromhektáros telkem egy kis házzal…
— Milyen kicsi az a ház?
— Sosem számoltam össze a helyiségeket, valahogy nem illik ez hozzám.
— Tehát sok helyiség van benne.
— Akadnak.
— Megvenném az előbbi mondatát. Szabadalmaztatnám, aztán benyújtanám a programkészítőknél, hogy szembesítsem őket, milyen tompa, cserepesen repedező programot hoztak össze. Ki kell bővítenem. Gondolom a leégés és kártérítési per helyett kifizetnek. Maguknak rettentő rizikó volna, most jöttek, állampolgárságuk sincs. Az ilyesmi dupla vagy semmi játszma. Az is előfordulhat, hogy ingyen ajándékozom maguknak vén koromra tartalékolt nyaralómat.
— Na ugye, megmondtuk! Jól átbeszéltük és bejött! Már csak annyit kérek, hallgattassák el a gyomorban visongó, kellemetlen hangokat! Azt a fát is, amott és persze egy jachtot, limuzint is adjanak a kis ház mellé.
— Megbeszéltük kérem. Panthink, nyomd meg a riasztás-hatástalanítót, remélem, ma éjjel már senki nem dézsmálja a visszanövő termést. Igaz, rengeteg energiát használ fel egy-egy ilyen csórás, ahhoz, hogy a fák rendszerei rendesen visszaálljanak. Feküdj!
Ezt azért mondta, mert az ujja kiengedett, s megérezte, hogy társáé is. Ő lehasalt, ezzel kirúgta Panthink alól a lábát, aki rázuhant, s így szétlőtték az utcát.
Imola és Imilala nagyon jól szórakoztak. Átvették a fegyvereket, másnap beköltöztek. De ilyen természetesen úgysincs, csak egy különösen pihent elme szüleménye lehet az egész, gondolnák a folyton kétkedők…
Legutóbbi módosítás: 2015.06.29. @ 06:12 :: Boér Péter Pál