Szinte a bőrükből kibújva beszélget két borz. Jókedvükben borzaink úgy néznek ki, mintha bajszuk számtalan metszőfog lenne. Néhány nyelvnyújtás és rövid eszmecsere után, az első kiábrándulást az okozza, mikor rájönnek, hogy ők vakondok, nem is borzok. Sokat kibírt már idegzetük, egymást is jó hosszan nézték.
– Te, mondd, te is megeszel engem?
– Ühüm…
– Akkor jó, mert én is téged!
– Figyelj, ott a fa koronája fölött röpköd egy cápa.
– Látom. És?
– Mi van, ha ő fog megenni minket?
– Kizárt. A cápák nem esznek borzokat!
– Borzongok magamtól, mióta tudom, hogy borz vagyok, de mindennek megvan a maga öröme. Nézd, azt hiszem dél körül jár az idő, kong a harang valahol. Na persze este is lehet, de akkor semmit sem látnék, a talán nincs is szememmel, így meg olyan gyönyörű borús panoráma tárul elém, hogy már el is ment az étvágyam minden borzfalástól. Mától vakondot eszem.
– Két borzasztó nagy fa, középen egy kerítés, ott hátul valami feldomborodik, mögötte felhők ingáznak, vagy inkább inkább tespednek az égen. Tovább nem látok sajnos…
Ettől mind a ketten nekikeserednek, átmenetileg valódi étvágytalanságot kapnak, majd miután a recsegő hang és kellemetlen zenebona abbamarad, tényleg besötétedik.
Az emberek elhagyják a mini vidámparkot. A körhinta tulajdonosa és főnöke felkéri a ringlispílt, hogy ne mozogjon karbantartás közben. Odébb, a hanglemezeket tisztítják, mind a hármat, mert kell a változatosság napközben. Fáradtak, éppen aludni készülne a ministáb, amikor átrepül egy gőzmozdony a kis tér fölött.
Fütyül egy nagyot és iszonyú füsteregetésbe kezd. Majd újból fütyül egy óriásit valamerre.
– Te is láttad a nagy madarat?
– Döme! Könyörgöm, éjjel aludj, még van fél órányi munkánk!
– Jól van na…
– Mondom, éjjel!
Mert Döme teljes testtömegével hosszában és keresztben is elhasalt.
– Veled meg mi van?
– Ez itt egy díszletdombocska?
– Nem raktunk oda semmit, az biztos.
– Odairányítom a fényszórót. Vakondtúrás!
– Ahol vakondtúrás van, ott vakondokok is vannak.
– Nem vakondok?
– Nem pajtás, a vakondok, az vakondok!
– Te tudod, keressünk. Hoppá, a körhinta talapzata alatt is van négy-öt kijárat. Most már csak fülön kellene csípni a tetteseket.
A két borz, akik nem óhajtották tudomásul venni, hogy nem azok, még mindig egymással kedélyeskedtek és azon morfondíroztak, hogyan és milyen sorrendben csinálják a dolgot.
– Te figyeld! Egy Újpest mezes vakondok makog egy Fradi mezes vakondokkal. Aranyosak azzal a két nagy lapát mellsőjükkel.
– Jó, hogy mondod, kellene egy lapát.
– El akarod egyengetni a kijáratot?
– Ühüm… De előbb talán a két vetélytársat lapítom szét. Hozzad már!
Döme állatbarát volt ugyan, de nem ellenkezett, vitte. A másik magasra emelte a lapátot, aztán maga mögött kiejtette a kezéből, mert az egyik megette a másikat, aztán a másik az egyiket… Tulajdonképpen egyszerre falták fel egymást.
– Menjünk lefeküdni – nyögte -, mert elüt, a szabálytalan érzéseken is átröpködő gőzmozdonyok özöne.
– Hű, legalább a mezeket hagyták volna meg!
