Feleségemmel, Leilával már nyolc éve voltunk házasok, mire Dofi megfogant. Már mindketten lemondunk róla, legalább is szerintem, hogy egyszer közös gyerekünk legyen, de a Mindenható megsegített minket. Leilát az egyetemen ismertem meg, ahol én óraadó tanárként kerestem kenyerem, ő meg lelkesen hallgatta beszámolóimat. Egyszer összefutottam egy csapat diákkal az egyik szórakozóhelyen és köztük volt Leila is. Az előadásaimon addig fel sem tűnő lány, ott és akkor olyan érzéseket szabadított fel bennem, amit elképzelni sem mertem már, mióta az első feleségem elhagyott. Ma már megértem Jutka döntését, hiszen ő gyermekeket szeretetett volna, én meg az orvosok szerint alkalmatlan voltam a feladatra. Azért is emlegetem a Mindenhatót, ha Dofiról van szó. Leila meg mindig csak mosolyog, mint aki tudná az igazságot de már csak azért sem mondja el nekem.
A múlt héten ünnepeltük Dofi harmadik születésnapját. Mivel az én szüleim már nem élnek, Leiláé meg az ország másik végében laknak, így hármasban ünnepeltünk. Szemlátomást így is jól érezte magát a kis ünnepelt. Hol anyja kezét, hol az enyémet fogva ugrált a frissen kapott trambulinon. Ugráljunk, mint a verebek. Rajta, gyerekek! Az öröm és az elégedettség betöltötte a kis kuckónk minden szegletét.
Már fürdés után jártunk és épp a telefonomról nézegettük a meséket, amikor Dofi Leila felé nézett és egy három éveshez képest komoly hangon az édesanyjához szólt, miközben apró, húsos kis kezét Leila arcára tette. Anya, ne menj ki az erkélyre! Leilával egymásra néztünk és sajnálkozó arccal, de mosolyogva bólintottam, hogy nyugodtan menjem ki és gyújtson rá. Ez az egy szenvedélye volt Dofin kívül és végül is meg lehet érteni, hiszen nekem is vannak olyan hóbortjaim, amit félretett sérelmek nélkül tolerál. Azt hiszem ez a szerelem legnagyobb erénye.
Dofi, legörbülő szájjal nézett az édesanyja után, belém kapaszkodva ordította teli torokból, hogy anya nem fog visszajönni hozzánk. Ezt is, mint minden más hasonló hisztit, félelmet, csak egy új korszaknak minősítettem az életében, ami immár harmadik napja tartott – amikor megérezte, hogy Leila az erkélyre készülődik.
Magamhoz ölelve, suttogva csitítottam és épp megígértem neki, hogy még egy utolsó mesét megnézünk, mielőtt kicseréljük a pelust és aludni térünk. Úgy voltam vele, hogy Leila hadd üljön odakint és élvezze a nyár esti illatait, zajait. Miután Dofit lefektettem, visszamentem a szobánkba. Feltűnt, hogy Leila még mindig nincs bent. Gondoltam, kimegyek hozzá, és bár én nem vagyok dohányos, azért még az erkélyre és főleg úrnőjére ma én is igényt tartanék.
Hirtelen egy tompa puffanásra lettem figyelmes. Amit láttam, annyira megrémített, hogy ledermedtem. Az erkélyajtó üvegén egyszerre három véres kéznyomot láttam. A középső kézlenyomatban, ami szemlátomást jóval nagyobb és groteszkebb volt, Leila fekete hajszálai voltak beleragadva. Lábaim, mintha mázsás ólmok lettek volna. Képtelen voltam megmozdítani őket. Csak álltam mint egy kőszobor.
Nem tudom megmondani, mennyi ideig tartott a bénultság. A következő emlékem már csak az volt, hogy kint térdepelek Leila mellett, aki kétségbeesve ölelt át véres kezeivel és fennhangon zokogott.
Másnap reggel bementem hozzá a kórházba, mialatt Dofi a bölcsiben volt. Közölte velem, hogy áttétes tüdőrákja van. Mindent elmesélt részletesen. Attól fogva, hogy a mentő kijött érte, a reggeli vizitig bezárólag. Csak arról hallgatott, hogy mi történt odakint az erkélyen. Azt mondta, nem emlékszik. Az orvos később megerősítette, hogy létezik ilyen, és hogy Leilának rohama volt, ami sokkot okozott , ami emlékezetkieséssel jár. Amikor felhoztam a dokinak a harmadik véres kéznyomot, arra egyértelmű választ adott. Kétszer támaszkodott meg az üvegen az egyik kezével és azért olyan furcsa az alakzata, mert megcsúszhatott a keze elsőre. Végül is logikus választ adott.
Már egy hete csak ketten voltunk. Próbáltam elviccelni, ha megkérdezte, hogy hol van anya. Általában azt mondtam, hogy elment kirándulni és hamarosan hazajön, holott tudtam, hogy már nem fogják kiengedni. IV-es stádiumban volt, amit az orvosok sem értettek, hiszen semmi jele nem volt annak korábban, hogy bármilyen daganat is lenne a szervezetében. A tüdőszűrésen sem mutatott ki semmit a röntgen úgy jó két hónappal ezelőtt. Senki nem értett semmit. Talán csak Dofi.
A temetés után egy ideig nem beszéltünk Leiláról. Én nem akartam erőltetni, hiszen nem csak Dofi sebeit szaggattam volna fel, hanem az enyémeket is, bár kétlem, hogy mindkettőnknek ne levedzett volna amúgy is már. Szóval, minden másra koncentráltunk. Meséket néztünk, meséket mondtunk s meséket találtunk ki. Volt egy szereplő, ami mindig visszatért Dofinál, akárhányszor is belekezdtünk egy új mesébe. Egy nagy, ocsmány, csupasz lény volt, aki be tudta fészkelni magát emberek testébe, és miután belülről kirágta magát, köddé vált. A traumának tudtam be Dofi igencsak gazdag, de véres képzeletét. Azért tettem egy kísérletet és megkérdeztem tőle, hogy ezt a bölcsiben szokták-e mesélni. A fejét rázta. Valami nem stimmelt vele. Elsápadt és elkezdett remegni. Gyorsan magamhoz öleltem és elkezdtem sétálni vele a szoba közepén. Ő meg csak zokogott és úgy szorított, hogy nekem fájt.
Másnap regge,l ahogy vittem a bölcsibe, megkérdeztem tőle, hogy mi volt tegnap este a baj. Nem válaszolt. Csak szedegette a kavicsokat a járda mentén. Úgy éreztem, lassan fel kéne hozni a témát és megértetni vele, hogy ketten maradtunk. Tudom, hogy kicsi volt még hozzá, de azokban az időkben én sem éreztem magam nagynak, és szégyen avagy sem, egy kicsit a kisfiamra nehezedtem.
Este, amikor lefekvéshez készülődtünk, arra kért, hogy ne menjek ki. Ott térdeltem az ágya mellett és beszélgettünk. Megtárgyaltuk, hogy mi volt a bölcsiben, és hogy milyen szép piros leveleket szedtünk hazafelé, és hogy ha lesz rá idő, akkor kimegyünk a Tiszára és belemossuk a kezünket. Hónapok óta először láttam boldogságot a szemében. Mivel azt az elvet osztom, hogy a boldogság erőt ad, úgy határoztam, hogy most jövök elő. Elmondtam neki, hogy vannak olyan történések, amik rosszul esnek nekünk, de ettől még el kell fogadnunk. Anyával is ez van. Olyan messzire ment, hogy onnan már nem tud visszajönni, de lát bennünket és vigyáz ránk. Dofi tiszta szemekkel nézett rám. Vártam, hogy újra elkezd reszketni, de nem történt semmi.
Már egy ideje az ujjaival játszott, amikor rám se nézve elmondta, hogy lényegében ő már tisztában van vele, hogy anya nem jön vissza. Már akkor tudta, amikor anya kiment az erkélyre. Közönyös hangon elkezdte mesélni, hogy van az a szörny, akit már korábban is említett és az vitte el anyát. Már egy ideje ott ólálkodott anya körül, csak se anya sem én nem láttam. Nem érti, hogy miért.
Ezek után részletesen leírta a szörny külsejét. Valami állatias, fején gennyedző, lény volt hosszú kampós ujjakkal. Ekkor, mint valami villám, belém hasított a felismerés. Az a harmadik tenyérnyom az ajtón. Zúgott a fejem és éreztem, ahogy az adrenalin végigfut az ereimben. Az éjjelt rajzolással vészeltem át.
Másnap, amint beértem az egyetemre, szabadságot vettem ki, felkerestem az egyik folklóros kollégát és eléje tettem a rajzot. Megjegyezte, hogy a rajz kezdetleges, de azért kivehető a lény. A néphagyomány csak Fenének hívja. Egész délután a könyvtárat és az internetet bújtam. Megtudtam, hogy legfőképp az egészséges emberi test vonzza. Annak nedveiből és az általa gerjesztett fájdalomból él, belülről rágva szét a húst és a belszerveket. Általában zugokban és sötét sarkokban húzza meg magát. Az erkélyünk belső része, amely virágoktól hemzsegett, ideális terep volt neki. Azt is megtudtam, hogy addig nem megy el, amíg prédát érez a közelében. Tehát, amint kirágja magát a testből, nagy a valószínűsége annak, hogy visszamegy oda, ahová befészkelte magát. Kétféleképpen lehet megölni. Az egyik verzió az, ha testet ölt, akkor tükröt kell elé tartani úgy, hogy meglássa magát benne és akkor a saját maga látványától elmenekül. A másik lehetséges mód, ha egy tiszta lélek fogadja magába, ami annyira vonzza a dögöt, hogy saját magát is felemészti izgalmában. Ilyenkor a lélek is elpusztul vele együtt. Elhatároztam, hogy kicsinálom azt a rohadékot, aki elvette tőlem a szerelmemet.
Felhívtam Leila szüleit és megkértem, hogy egy időre vegyék magukhoz Dofit. Nem indokoltam meg, de a hanghordozásomból kivették, hogy nem egyszerű hóbortról van szó.
Megvettem a legnagyobb tükröt, amit csak találtam. Megalomániám akár a vesztemet is okozhatta volna, hiszen alig tudtam vele közlekedni a lépcsőházban, nem beszélve a lakásban, ahol egy rossz mozdulattal az ajtófélfához csaptam és darabokra tört. A kerettel nem vacakoltam. Ott hagytam, ahová esett. Leakasztottam a falitükrünket, amiben még Leila sminkelte magát, és az erkélyajtó elé álltam. A véres kéznyomok még mindig ott égtek az üvegen. Amióta ez a bestia megölte Leilát, nem léptem ki oda. Talán ez volt a szerencsém, és talán ezért élek még. A műanyag szék mellett ott állt a kis fazsámoly, amit Leila utolsó születésnapjára vettem, rajta a hamutál és mellette egy megbontott Marlboro. Magam elé tartva a tükröt elkezdtem mormolni azt a népi mondókát, amivel régen a javasasszonyok elő tudták hívni, és ezáltal megkötni egy rövid ideig ezt a démont. Mert démon volt az, nem vitás. Mi a fenét keresel? Én ma már nem veszek el! Mi a fenét keresel? Én ma már nem veszek el! A levegő kezdett besűrűsödni körülöttem. Úgy éreztem, mintha valami légnemű sötétszürke jég venne körül. Ujjaim elgémberedve tartották a tükröt, míg bírták, majd az hatalmas robajjal a földre zuhant. Éreztem még, ahogy a szilánkjai felhasítják az arcomat.
Amikor magamhoz tértem immár hat tenyérnyomatot véltem felfedezni az erkély ajtaján. A vér ízét éreztem a számban, ami most annyira kesernyés volt, mintha epét haraptam volna ketté. Nem volt kétségem afelől, mi is történt velem. Éreztem, ahogy rágja a húsom és a lelkem.
Az orvosok valószínűleg eszelősnek néztek, hogy elkezdtem röhögni, amikor részvétteljes arccal közölték a diagnózisomat. Amikor kimentek, felhívtam Leila szüleit és elmondtam nekik, hogy ugyanaz a kór támadt meg, ami Leilát is, és hogy neveljék fel tisztességesen a kisfiunkat, mi meg majd odafentről szurkolunk nekik. A kötelező sírások után Dofit kértem a telefonhoz. Vele egész máshogy beszéltem. A lényeg az volt, hogy megpróbáltam elkapni, de nem sikerült. Van ilyen és nagyon sajnálom és szeretem. Csak annyit mondott, hogy én is, és letette. Nagyon fájt ez a rövid búcsúzás, de az ember ilyenkor mit is mondhatna még? Mit is mondhatna, amivel nem okoz fájdalmat szeretteinek. Talán így volt jó. Csengettem a nővérnek, majd morfiumot kértem tőle és vártam a végét. Vártam, hogy érezni fogom-e az utolsó harapását és azt, amikor elhagyja a testem, mert már nincs mit zabálnia belőlem.
Nem tudom, mennyi idő telt el. Napok, esetleg hetek, de már mozdulni sem tudtam. Csak a szemem volt még éber és a tudatom, amikor épp eszméletemnél voltam. A végére már csak képekre, majd villanásokra emlékeztem. Az utolsó ilyen az volt, hogy ott áll előttem Dofi.
Valami furcsa nyugodtság töltött el. A fájdalmat hosszú idő után nem éreztem. Sötét volt, viszont a neszeket érzékeltem. A neszek egyre erősödtek és hangokká váltak. Géphangokká. Sose gondoltam volna, hogy a túlvilágon is lehetnek gépek. Talán azoknak lehet igazuk, akik azt vallják, hogy a tárgyaknak is van lelkük. A dolog azért ennél jóval egyszerűbb volt. Életben voltam. Nem tudom, hogy ez hogy lehetséges, de éreztem minden sejtemmel, hogy így van.
Az orvosok szerint két hétig voltam kómában, viszont ami velem történt, az felért egy csodával. Makkegészséges voltam, eltekintve a fizikális gyengeségemtől. Csak suttogni tudtam kezdetekben. A torkom fájt minden nyelésnél. Olyan volt, mintha pengéket helyeztek volna el a torkomban. Végül ez is elmúlt. Csak azt nem értettem, miért vagyok odabilincselve az ágyhoz.
Úgy éreztem, ideje felhívnom Dofiékat, hogy jól vagyok, és úgy tűnik, tényleg hatott a tükrös módszer. Csak egy valamit nem értettem. Azt az utolsó villanást, ahogy Dofi ott áll az ágyamnál. Aztán legyintettem. Csak képzelődtem.
A kórházi koszt nem is olyan rossz, ellenben a szagokkal. Az emberi hús mosdatlan verejtékes bűze az elmúlás kezdetét igazolja. Megkértem az orvosom, hogy vagy tegyenek át egy másik kórterembe, ahol nem haldoklók között tölthetem napjaim, vagy engedjenek haza. Egy harmadik mellett döntöttek, de még mielőtt ezt megtették volna, megkérdezték, hogy mi volt az utolsó emlékem a betegségem alatt. Elmondtam nekik, hogy a fájdalom, meg hogy vártam a végét az egésznek és a végén, magam sem tudom miért, hozzátettem, hogy Vilmos. Az orvos furcsán nézett rám. Akkor egy baljóslatú gondolat férkőzött fejembe. Csak egy tiszta lélek ölheti meg. Úristen! Az orvost megragadtam a karjánál és úgy üvöltöttem vele, hogy hol a fiam. Most már minden világos volt és a rettegés felkúszott a gyomromból egészen a számig, mígnem kihánytam egy részét epe formában. Dofi eljött és megmentett. Magába zárta a démont és az mindkettőjüket megölte. A kínom semmihez sem volt hasonlítható. A testi fájdalmak eltörpülnek a lélekéhez képest.
Miért hiszik azt egyesek, hogy a nyugtató jót tesz. Csak a testet bénítja le és az ébrenlétet torzítja el. De legbelül minden ugyanolyan. Minden ugyanúgy fáj.
Egy hete engedtek ki a pszichiátriáról. Mondják, sok olyan dolgot tettem, amit nem lett volna szabad, de ne hibáztassam érte magam, mert nem tehettem róla, hiszen beteg voltam. Amikor Dofiék meglátogattak, nekitámadtam. Elkezdtem rázni és megöltem. Aztán Leila szüleit is. Senki nem tudja hogyan, hiszen le voltam gyengülve a ráktól, de megöltem őket.
Állítólag gyógyult vagyok. Tünetmentes. Tegnap volt hat éve, hogy Leilát elvesztettem. Azóta nem voltam kint nála. Állítólag a kisfiunk is ott fekszik mellette.
Mondják, éljek. Élvezzem a megadatott napokat. A színeket, az illatokat, a hangokat. Keressek mosolyokat és viszonozzam őket. Megtenném, ha tudnám. Helyettük inkább az erkélyen ülök és nézek magam elé.
Mi a fenét keresel? Én ma már nem veszek el! Mi a fenét keresel? Én ma már nem veszek el!
Legutóbbi módosítás: 2015.06.27. @ 09:50 :: Jagos István Róbert
