Odament az információhoz.
— Behoztak ma önökhöz egy lányt. Heszli Réka a neve.
— Melyik osztályon fekszik?
— Nem tudom, melyik osztályon!
— Beutalt vagy magánbeteg.
— Egyik sem. Mentő hozta be.
— Ibolya, tudod, a megerőszakolt lány — szólalt meg a kolléganője.
Laci arca az indulattól kivörösödött, kezét ökölbe szorítva tartotta. Mély levegőt vett és…
— Ne haragudjon ránk — próbálta nyugtatni Ibolya kolléganője. — Tudom, önnek nagyon nehéz, de be kell azonosítanunk valami alapján a betegeinket. Sajnálom, ami a barátnőjével történt. A pszichiátrián, a kilences szobában fekszik a négyes ágyon.
— Hogy jutok oda?
— Elkísérem. Ibolya, légy szíves, tartsd a frontot!
— Köszönöm. Tudja nagyon nehéz feldolgozni, reggel még beszélgetünk, nevetgélünk, megbeszéljük a délutáni találkozót, várjuk a percet, amikor átölelhetjük egymást, és itt köt ki, egy szemét disznó miatt.
— Megértem a felháborodását. A barátnőmet szintén megerőszakolták. A saját lakásában. Hónapokig még az utcára sem volt hajlandó kilépni. Depressziós lett, nem fogadott el semmilyen segítséget. Elűzte a barátját maga mellől, gyűlölte a világot.
— Most már jobban van? Sikerült feldolgozni a történteket?
— A barátja nem hagyta magára, mérhetetlen türelemmel fordult felé, és szerelméről tanúbizonyságot tett minden nap. Ne hagyja magára Rékát! Mutassa ki neki, mennyire szereti! Át tudja segíteni a nehéz időn, ha mind a ketten nagyon akarják.
— Kérdezhetek valamit?
— Tessék.
— Valóban létezik a barátnője, vagy csak nekem teremtette meg?
— Létezik. Higgye el, Réka jó kezekben van. A barátnőm itt dolgozik nálunk. Orvos a pszichiátrián. Tud segíteni, hiszen ő is átélte a szörnyűséget, ami az ön barátnőjével is megesett.
A kilences szoba ajtajában megtorpant. Mély levegőt vett, és lenyomta a kilincset. Négy ágy volt a szobában, minden fehér. Az ablak előtt lévő ágyon feküdt Réka. Aludt. Amennyire csak bírt hangtalanul közlekedett. Leült a székre, ami az ágy mellett volt. Nézte a lány arcát, formás szemöldökét, a máskor meggypiros, most fakó ajkát.
— Mióta vagy itt?
— Nemrég jöttem.
Magához akarta ölelni, a karjaiba akarta venni, meg akarta csókolni. Ehelyett ült a széken és nem mozdult. Réka elfordult tőle, kinézett az ablakon. Kereste a szavakat, nem tudta, hogyan önthetné szavakba, amit olyan jó lett volna…
Halkan ennyit mondott:
— Menj el!
A férfi meg akart szólalni, de a lány leintette.
— Nem kérek részvétet. Apám megmondta, én vagyok a hibás.
Laci Réka keze után nyúlt, amivel eltakarta arcát. A lány beleremegett az érintésbe. Felsikoltott.
Az éles hangra bejött egy nővér.
— Kérem, menjen el uram, higgye el jobb lesz most mindkettőjüknek.
— Engedje meg, hogy maradjak! Meg sem mozdulok, ígérem.
— Kérem, jöjjön velem! Réka, mindjárt jövök.
Amint az ajtót becsukta maga mögött a nővér, a férfi felé fordult.
— Nem tesz rá jót, ha itt van most mellette. Ön férfi, jelenlegi helyzetben minden férfit gyűlöl. Ne akarja az érzéseit összezavarni magával szemben. Holnap már egy kicsit jobb lesz. Adok neki egy nyugtató injekciót és aludni fog. Az alvás most a legjobb gyógyszer a számára.
Laci akart valamit kérdezni, de a nővér elzárkózott a további beszélgetéstől.
— Köszönöm, hogy megértett — mondta és bement a nővérszobába. Kis idő múlva, egy injekcióval a kezében indult Réka szobája felé. Utána akart menni, de valaki megérintette a vállát. Megfordult.
Fehér köpenyben előtte állt egy szőke nő, akinek meleg, barna szemei voltak. — Mint a spániel kutyámnak, neki volt ilyen átható tekintete. Ha rám nézett, mindig megnyugodtam gyermekkoromban. Emlékszem miután hazamentünk apám temetéséről, leültem a képcsőre. Odajött hozzám. Nem akartam, hogy ott legyen, egyedül akartam lenni, elzavartam, de ő mindig visszajött. Lehajtottam a fejem. A buksijával elkezdte lökdösni a kezem, a fejét a térdemre tette, halkan elkezdett szűkölni. Akkor ott, mikor a kutyám is elsiratta apámat, megkönnyebbülést éreztem.
Elszégyellte magát, hogy a kutyájával vont párhuzamot…
— Ön a Réka barátja?
— Igen.
— Engedje meg, hogy bemutatkozzam. A barátnője orvosa vagyok. Dr. Lippai Léna pszichológus.
Kezet nyújtott, a férfit meglepte, határozott, erős kézszorítása.
— Hajósi László.
— Ne haragudjon meg a nővérkére, helyesen cselekedett, amikor kiküldte magát. Rékának most nyugalomra van szüksége. Összezavarodott. Mindenkiben ellenséget lát, egy férfiban meg főleg. Meggyalázták a nőiességét, a lelkét összetörték, a teljes összeomlás határán van. Higgye el, tudom, mit beszélek. Nem tudom milyen gyorsan lesz túl az első sokkon, de nem jó semmit erőltetni. Miután bekerült az osztályunkra, rá nemsokára megjelentek a rendőrök. Beszélni akartak vele. Beleegyezett. Határozottnak és bátornak tűnt, hát hozzájárultam, de minden rosszul végződött. Nem voltam ott, csak Tamara nővér mesélte el utólag a történéseket. Kikérdezték az erőszakkal kapcsolatban, és szinte bűnözőként bántak vele. Egy zászlós rangban lévő rendőrnő megkérdezte tőle, mivel provokálta ki a támadást, ott összetört. Alig tudtuk megnyugtatni. Őrjöngve tépte, marta magát, tiltakozott a provokáció ellen. Felkértem a rendőröket a távozásra, ahogy elment mellettem a zászlós, megjegyezte — „nem tudom, mit kell ennyire hisztiznie”. Iszonyatosan dühös lettem. Utána léptem, beleragadtam a copfjába, megállítottam és megkérdeztem tőle — „téged megerőszakolt valaha valaki?” Meglepődött, lélegzetvételnyi szünet után megszólalt — „Nem. Vegye le rólam a kezét, mert hivatásos személy ellen elkövetett testi sértés miatt feljelentem.” Erre a kijelentésre még jobban belekapaszkodtam az üstökébe, ha nincs ott a társa, leszakítottam volna a fejéről. Mindig elszörnyedek a közönytől, amit tapasztalok emberektől a nemi erőszakkal kapcsolatban. Azt feltételezik, a nő provokál, és mindez azért történik meg vele. A társa, a főtörzsőrmester elnézést kért kollégája nevében, de az elhangzott szavakat már nem lehet meg nem történtté tenni. Elmondta… Réka elmondta nekik, egy vendég volt a falatozóból, akivel reggel összeszólalkozott. Nem ismeri, de teherautóval érkezett oda. Kiadják a körözést ellene. Talán előkerül, és a törvény elé lehet állítani. Meg kell bűnhődnie a tettéért.
Ahogy ezeket a szavakat mondta, mindkét keze ökölbe szorult. Vett egy mély levegőt és teljes erejével belevágott a falba. Laci nézte az indulatot, ami eluralkodott rajta, a szenvedélyt, ahogy kiadta magából a tehetetlen dühöt. A doktornő elsírta magát. A férfi nem tudta, a fájdalom hozta elő a könnyeit, vagy harag. Hisz ő is áldozat. Felépített egy új életet, de mint ahogy az előbb mondta, nem lehet meg nem történtté tenni az erőszakot.
— Doktornő, szerintem ön nem tud mindent. Sajnos én is csak tegnap értesültem róla. Rékának nem ez az első ilyen élménye.
Léna mereven nézett a férfira.
— Mit mond? Már korábban is megerőszakolták ezt a nőt? — beletúrt a hajába. — Édes Istenem, miért történhetnek meg erőszakok? Mikor történt az előző nemi erőszak?
— Tizenkét éves korában. Az apja volt az erőszaktevő, és még fél holtra is verte — majd részletesen elmesélte, amit előző este, a lány félve mondott el neki.
Léna nem kérdezett bele, hallgatta és jegyzetelt.
— Meséljen kettejükről is, ha szabad kérnem.
— Mit mondjak el önnek? Azt, hogy egész életemben utána sóvárogtam, hogy nem öleltem nőt több mint öt éve, mert nem mertem elcsókolni más nő csókjával a számban érzett csók ízét, hogy orromban van még mindig a banketten viselt parfümjének az illata? Mire kíváncsi mondja, drága hölgyem!
— Nem a kíváncsiság hajt, akár hiszi, akár nem. Bele akarok látni az életébe, hogy segíteni tudjak neki.
— Nem tudok vele kapcsolatban mondani semmit, mert hosszú évekig, pontosan öt évig még csak nem is láttam. Nem hallottam felőle. Eltűnt, mert élni akart, felejteni, felejteni az apját, az anyját és engem.
Nem szégyellte a könnyeit, hagyta, hadd peregjenek végig az arcán. A doktornő jó pszichiáterként hagyta, sírja csak ki magát, mert tudta, sok esetben a gyógyuláshoz vezet a könny. Laci lelkének is gyógyulni kell, mert megsérült, először, mert nem értette, mi történik körülötte, másodszor meg azért, mert feltárta előtte a szeretett nő, a félve őrzött titkát. Nem könnyű feldolgozni. Szembesül a ténnyel, hogy Réka lelkileg sérült, és talán soha nem tudja őt szeretni igazán, a félelem soha le nem járó bérletet vált és beköltözik a kettejük előtt álló esetleges közös életbe.
(folytatása következik…)
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:16 :: Lénárt Anna
