Tamara nővér kijött Réka szobájából.
— Álomba sírta magát — szólt, mielőtt elment mellettük. — Remélem, a nyugtatótól tud aludni majd. Míg ott ültem az ágya szélén, halkan egy dalt dúdolt. Nem ismertem sem a szöveget, sem a dallamot. Mintha a dallal akarta volna a fájdalmát elűzni, de a szégyen ott van, azzal nem tud mit kezdeni. Vizes ruhával át akartam törölni az arcát, nyakát, de megkért, ne nyúljak hozzá, mert mocsok borítja testét, és nem akarja, hogy bepiszkítsam a kezem az ő szennyével. Próbáltam rábeszélni, de nem engedte. Megfogta a csuklómat, mint egy sarokba szorított állat, elkezdett vinnyogni, szeméből egyszerre sütött a szégyen és a harag. Nem erőszakoskodtam tovább, úgy tettem mintha a port törölgetném, megvártam, amíg elalszik.
— Laci, menjen haza, pihenje ki magát — kérte a doktornő. — Ma már biztosan nem ébred fel. Muszáj így aludnia, mert azalatt az agya pihen, nem éli meg újra és újra az erőszakot. Pár napig altatnunk kell, hogy regenerálódni tudjon. Az őrület határán van. Ezen az oldalon kell tartanunk.
— Mit jelent az, hogy pár napig altatniuk kell?
— Mesterséges kóma. Kikapcsoljuk az agyát annak érdekében, hogy elősegítsük a gyógyulást. Természetes alvásnál nagyon gyakran újra éljük az élményeinket, de a mesterséges alvás nem ilyen. Ebben az esetben álomtalanul pihen az agy.
— Nincs semmi káros hatása ennek a módszernek? Ezen azt értem, nem sérül meg maga az agy? Bocsásson meg, de tudnom kell. Nem akarom elveszíteni azt a lányt, akit egy bálban, a karjaimban tartottam, akivel életem első és ez idáig utolsó csókját csókoltam el. Nekem kell ő. Megért engem, doktornő?
— László, az előbb ön mondta nekem, nem tud semmit a Réka mögött álló öt eltelt évről. Nem tudhatja milyenné vált a megkeseredett évek alatt. Ön szerelmes egy álomképbe, amit éveken át dédelgetett magában. Kérem, hagyja elmondani azt, amit gondolok! Volt két kisgyermek, aki egymásba kapaszkodott. A kislányt meggyalázták, de a szégyen és félelem nem engedte, hogy beszéljen róla. Valójában még nem is érthette, mi történt vele, csak annyit tudott, hogy nem helyes. A másik oldalon volt egy kisfiú, akinek meghalt az édesapja, de nem merte gyászolni, nem merte kisírni magából a fájdalmat, mert ő lett a férfi a háznál. Édesanyja támasza akart lenni, azt akarta, hogy az erős fiút lássa önben. A két gyermek, ha együtt volt, elfeledkezhetett az otthon ért sérelmekről, és gyermek tudott lenni. Ön mondta el az imént, ha Réka komollyá vált, mindig elhárította a kérdést azzal, hogy felnőttnek készül, mert a felnőttek sokszor hallgataggá válnak. A kis Laci soha nem kérdezett vissza, hogy miért… ha jól értettem az elbeszéléséből. Szerintem nem akarta tudni a valós okot, mert a gondtalan gyermekkorra vágyott, a kis Réka is csupán ezt akarta önnek. Jól látom az önök helyzetét?
A férfi mélyet sóhajtott.
— Jól látja, Léna. Tudja, miből gondoltam tegnap, hogy azt a lányt szorítottam magamhoz, akit öt évvel ezelőtt is? Ahogy rám nézett, a szemeiben ugyanaz a tűz égett, mint akkor.
— A tűz ellobbant a csók után, és mi maradt? A félelem, a csalódás.
— Most nem hamvadt el, a parázs izzott, majdnem lángot vetett, de jött egy őrült. Nem az őrülteket szánom, egy utolsó gusztustalan féreg, és úgy érzem, szétrugdosta a tüzet — mondta indulatosan.
Magában csak arra tudott gondolni, talán valahol található még parazsacska, de gyorsan meg kellene találniuk, szalmaszállal táplálniuk, hogy erőre tudjon kapni, mert csak akkor tudnak rá akácot, vagy tölgyet vetni.
— Doktornő, ön szentül meg van győződve arról, hogy Réka már nem az a lány, akit akkor ott a banketten megcsókoltam?
Az orvosnő hallgatott, csak a fejét ingatta. Több éves szakmai tapasztalata ellenére sem tudott erre a kérdésre meggyőződésből válaszolni. Egy pillanatra felelevenedtek a vele történt események, látta maga előtt a kéjsóvár arcot, az orra felidézte a büdös izzadságszagot, érezte…
A férfi közelebb lépett hozzá, mire elsikította magát.
— Mi történt? — kérdezte, de a folyosón több nővér és orvos is megjelent.
Saját sikolya rádöbbentette Lénát, hogy hiába az önámítás, még ő sincs túl az akkori sokkon, és tudta, soha nem is lesz, mert beívódott testébe, lelkébe.
— Semmi bajom, mindenki menjen és végezze a munkáját — idegesen a fal felé fordult, hogy ne lehessen az arcát látni. Kifújta az orrát. Laci nézte, miként remeg a keze, ahogy a zsebébe teszi a zsebkendőt.
A férfi mellé lépett, átölelte a doktornőt és gyengéden, megnyugtatásul végigsimított a hátán — és ekkor történt valami, valami, amit alig pár órája tapasztalt, akkor, amikor a szeretett nőt simogatta. Léna ugyanúgy megremegett, szinte ugrott, mint Réka, amikor megérintette.
— Bocsásson meg, nincs jogom önt — hárította el a bizalmas közeledést —, mint hozzátartozót kioktatnom vagy bármi magánvéleményt kialakítanom. Csak, mint a beteg orvosa járhatok el. Nekem a beteg érdekeit kell szem előtt tartanom.
— Tudom, mi a feladata, és hiszem, legjobb tudása szerint jár el. Engem most nem az orvos érdekel. Az embert, a nőt akarom hallani! Hallottam, hogy dolgozik itt egy orvos, aki szintén nemi erőszak áldozata volt.
— Kitől hallotta?
Fejét lehajtotta, cipője orrát nézte, nem emelte tekintetét a férfira.
— Az erőszak, főleg a nemi erőszak napokig beszédtéma, de az ilyen eseteket nem jegyzik naptárba, amit minden évben átírnak a tárgyév megfelelő napjához. Csak annak örök rémálom, akivel megtörténik. Ezen soha nem lesz túl egy nő. Megváltozik minden benne, más szemmel néz a körülötte lévőkre. A nőket figyeli, mert sorstársat keres közöttük, vagy csak fél tőlük, attól, hogy gúny tárgya lesz társasági körökben. A férfiak, ha közelítenek felé, szinte viszolyog, mert mindig az jár a fejében, vajon hogy viselkednek barátnőjükkel, feleségükkel és vajon elkövettek-e valaha hasonló erőszakos tettet, mint vele követett el az a féreg. Vegye tudomásul László, Réka megváltozott, és nem az a lány, akinek arcát, járását, hangját és a csókja ízét őrizte éveken át. — Észre sem vette, hogy szinte már kiabálva mondja a szavakat.
A férfi nem szólt, csak nézte a vézna testet, ami minden ízében remegett. A folyosón a halk morajt síri csend váltotta fel, és minden szempár Lénára szegeződött.
Nagyon fájt a felismerés, hogy a doktornőnek igaza lehet, és Réka valóban nem régi, akiről minden éjjel álmodott.
Homlokát ujjaival erősen dörzsölte, mintha száműzni akarná gondolatait.
— Lehet, hogy igaza van, doktornő. Lehet, hogy csak álmot dédelgettem hosszú éveken át. Feltehetek egy kérdést?
Léna szipogott és az orrát törölgette. Nem nézett a férfira, csak intett neki. Szégyellte magát. Hosszú évek teltek el az eset óta és még soha ennyire elevenen nem érezte a kínt, az öngyűlöletet, mint most. Zsebébe tette a zsebkendőjét, kivörösödött szemét a férfira emelte.
— Réka fel fog épülni? Egy nő tud teljes életet élni mindezek után?
Már válaszolni akart… de csendben maradt…Azt gondolta, ha orvosi pályán marad, tud segíteni a szerencsétlen lányokon, asszonyokon. Édesanyja sokat kérte, hagyja ott az orvosi pályát, ne kínozza magát. Erősnek akart tűnni, meg akarta mutatni mindenkinek… hogy hová jutott, mennyi könny… mennyi átsírt éjszaka után.
— Ne haragudjon! Nem akartam fájdalmat okozni önnek — szabadkozott Laci. Kimondatlanul is világos volt, mi az igazság, hogy miért érzi át ennyire ez a törékeny asszony az erőszakot megélt nők fájdalmát. Látta Léna arcát. Szenvedett. Nem a szégyen mardosta a lelkét, inkább a tehetetlenség. Kezei ökölbe szorultak.
— Tudja, úgy éreztem, maradnom kell. Önmagamért is… Én tudok nekik segíteni. Igen, én tudok rajtuk segíteni — szinte eszelősen kiabálta a szavakat.
— Nyugodjon meg! — kérte csendesen a férfi, de ő hangos zokogásban tört ki, egész teste rázkódott a sírástól.
— Doktornő — szólította a nővér.
Laci felé fordult és halkan annyit mondott:
— Évek óta nem sírtam már — és elindult a nővér felé.
A férfi ottmaradt a folyosón, kíváncsi tekintetek kísérték. Először rájuk akart rivallni, hogy ne nézzék őt, törődjenek a maguk dolgával, de tudta, nem ezek az emberek a hibásak azért, ami Rékával és a doktornővel történt.
Szinte futva távozott a kórházból. A bejáratnál beleütközött Réka anyjába. Álltak egymással szemben. Tovább akart menni, de az asszony a karjába kapaszkodott. Gyűlölettel nézte ezt a nőt…
— Ne haragudj rám, fiam!
— Nem vagyok a maga fia! Én ne haragudjak magára? Tőlem vár feloldozást?
Tehetetlen dühében ököllel az asszony arca mellett a falnak csapott. Az asszony meg sem mozdult. Nem sírt, csak állt. Még egy könnycsepp sem látszik a szemében — gondolta.
— Félek.
— Fél? Most fél? Miért? Félje is az Istent, mert maga sem kerülheti el a sorsát.
Tekintetében a gyűlöletet az undor váltotta fel. Undorodott ettől a nőtől. Nem tudott rá úgy tekinteni, mint egy gyermekéért aggódó anyára. Kiszabadította karját az erőtlen szorításból és ment… kereste az autóját… káromkodott.
Elővette a mobilját, közben tekintete összetalálkozott a még mindig az ajtóban álló asszonnyal. Részvétet tükrözött a megvetett arc.
Haragtól felajzva lépett felé. A Réka anyja csak állt ott, megsemmisülve. Mintha a halált várná… Laci megtorpant. „Nem, én nem leszek a gyilkosa” — mondogatta magában.
A telefont olyan erővel szorította, hogy eltört. Elindult. Nem tudta, hogy hová és merre… A gondolatok véres harcot vívtak a fejében. Úgy érezte, megőrül. Csak ment… emberek jöttek-mentek, de nem látott arcokat. Egy hang azonban megállásra késztette.
— Kisfiam!
— Édesanyám!
Megállt, bevárta a szeretett asszonyt. Némán haladtak egymás mellett, meghajlott derékkal. Az élet gondjai alatt hajlott meg az anyja háta is. Megállt és szorosan magához ölelte a madárcsontú asszonyt. Törékenynek látszik, de ő tudja, milyen határozott nő, hisz úgy tud harcolni, mint egy oroszlán. Egy halvány mosoly jelent meg a szája sarkában.
— Réka?
— Mesterséges kómában tartják. Állítólag most ez a jó neki. A kórház ajtajában összefutottam azzal a… a… — kereste a szót.
— Az édesanyjával?
— Ne mondd nekem, hogy édesanya! Ez nem anya, ez egy, egy… boszorkány, egy igazi démon. Hogy törje ki a nyavalya…
— Ne átkozódj! — vágott a szavába. Végigsimított az arcán, munkában megkérgesedett kezével. — Nem méltó hozzád. Abban bízzál, hogy rendbe jön az a lány.
„Rendbe kell, jönnie” — gondolta magában Laci is. Ismét csend állt be közöttük. Keresztet vetett. — Istenem, vigyázz rá!
folytatása következik
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:16 :: Lénárt Anna
