Bagoly huhogott valahol a távolban. Az ég alját a hajnali pír színesítette meg, a szél elsüvített felettük. Réka fázott… nagyot ásított.
— Menjünk — mondta Lacinak.
Elindultak lefelé, kéz a kézben. Az úton nem szóltak többet, mind a kettejük a saját gondolatával volt elfoglalva. Lassan lépkedtek egymás mellett. A város kihalt volt, nem sétált senki az utcán.
A férfi elkísérte a lányt az otthona kapujáig. „Milyen otthon az, ahol az apa megerőszakolja a lányát” — tette fel a kérdést magának. Réka előkereste a kulcsot és kinyitotta a kaput. Laci a szobaablakban a függöny mögött mozgást vélt felfedezni. Elmosolyodott. A lány, kérdőn nézett rá.
— Látod a függönyt? Mozog, mint akkor éjszaka.
— Anyám az. Nem fekszik le addig, amíg nem vagyok kapun belül. Két hete vagyok újra itthon. Nem tudom meddig tart még, de bizonyítani akar nekem. Idézem: „Nagyon-nagyon bánom, amit elkövettem ellened, de csak jót akartam neked.” A pokolba vezető utat kikövezte előttem.
Nagyot sóhajtott, átölelte a férfit és puszit nyomott az arcára, mint gyermekkorukban.
— Jó éjszakát kívánok neked, drága Lacikám!
— Jó éjszakát, Réka!
Megvárta, amíg a lány bezárja maga után a kaput és belép a házba. Elindult hazafelé.
Agyában villámként cikázott a fájdalom, gondolattól, gondolatig. Mire belépett a szobájába, megfájdult a feje. Nem értette, apa hogy tehet ilyet a lányával. Falhoz vágta a hamutálat, az üveg sok ezer darabra tört, zajára édesanyja bekopogtatott az ajtón.
— Nincs semmi baj — szólt ki neki, de ahogy az asszony elindult vissza a szobája felé, Laci feltépte a szoba ajtaját és utána szólt. — Miben halt meg a Réka apja?
— Csúnya halála volt. Nagyon csúnya. Igazán megszenvedett a távozásért. Az egész testét rothadó fekélyek borították. Nem tudtak ellene tenni az orvosok. Volt, hogy egész nap csak üvöltött a fájdalomtól. A morfium sem tudott rajta segíteni. Egyáltalán nem csillapította a fájdalmat vagy csak rövid időre.
Elfordult fiától és indult vissza aludni. Halkan még annyit mondott, mintha inkább csak saját magának jegyezné meg: — Megérdemelte. Amit azzal a kislánnyal művelt.
— Mit tett Rékával? — kérdezte csodálkozva. A lány azt mondta neki, nem tud róla senki rajtuk kívül.
— Kínozta. Minden módot megtalált arra, hogy bántsa. Ütötte-verte. Volt, hogy kikötözte a diófához, kismacskákat aggatott a vézna testre, hogy karmolják össze hátát, mellét. Gyűlölte. Az anyja is hibás volt, mert hagyta, de megfizet neki is a sorsa. A jó Isten senkinek nem marad adósa. — Az indulattól legyintett és ismét elindult. — Jó éjszakát fiam!
— Még egy kérdés, édesanyám. Miért nem tettek ellene, ha tudta az egész város?
— A szomszédok bejelentették a gyámhatóságnál, ki is ment hozzájuk egy szociális munkás, de mindent rendben talált. Beszélt az anyjával, de az a nő kiállt a férje mellett. Nem lehetett tenni semmit, ha nincs terhelő vallomás, ejteni kell az ügyet.
— Édesanyám, én miért nem vettem észre belőle semmit, hisz mi mindig együtt voltunk?
— Gyerek voltál. Csak a szépet és a jó dolgokat láttad — nem akart többet mondani, ment a hálószobája felé. — Menj aludni! Fáradt lehetsz.
Tűnődve csukta be maga mögött a szobája ajtaját.
Mindig nevetett, jó kedélyű kislány volt. Csak nagyon ritkán volt szótlan és komoly. Ilyenkor, ha rákérdezett, egyszerű választ kapott: „A felnőttek sokszor hallgatnak, én készülök felnőtt lenni”. Most, ismerve barátja gyermekkorát, más jelentést kapott ez a mondat.
Rosszul aludt. Sokat forgolódott. Rosszat álmodott. Álmában a lány elébe állt, halkan a fülébe súgta azokat a titkokat, amiket nem mondott el neki az este folyamán, élete fontos részeit. Fekete haja és mély barna szeme volt álmában. Vörös palásttal takarta el sebhelyes testét. Gúnyosan nevetett. Kérte, ne röhögjön, de a lány nem tudta abbahagyni a síron túli vihogást.
Elfordult, elindult egy végtelenbe nyúló függőhídon. Fájdalmas kiáltás hasította a levegőt, visszanézett, és azt látta, a lány levetette magát a mélybe.
Felijedt álmából, egész testét izzadság borította. Felkelt az ágyából, kiment a konyhába és ásványvizet ivott. Ránézett a faliórára, fél hatot mutatott. Nem aludt sokat, de nem akart visszafeküdni. Lefürdött, felöltözött és lement a boltba péksüteményért. Megterített, megfőzte a teát, megkente a zsömléket vajjal és várta édesanyját.
Ült a konyhaasztalnál és olvasta a napilapot. Első oldalon hozta az újság egy lány öngyilkosságának hírét. Beleborzongott. Ivott egy korty kávét, remélte, egy kicsit felfrissül tőle.
— Jó reggelt, kisfiam!
— Jó reggelt, édesanyám.
— Az ágyad azt súgta nekem, amikor eljöttem a szobád előtt, jól érzi magát, mert benne aludtál. Elmosolyodott és végigsimított fia homlokán.
— Jó itthon lenni, de…
— Minden rendben lesz. Ne keress mumusokat! Megkeserítik az életed.
Átölelte a kissé meghajlott hátú asszonyt.
— Édesanyám, nem kell keresni mumusokat, ahogy te mondtad, valahogy mindig megtalálnak annak ellenére, hogy nem foglalunk nekik helyet az élet vasútján.
Nekiálltak a reggelinek. Jó magyar szokás szerint nem szóltak egymáshoz miközben ettek.
Reggeli után leszedték az asztalt.
— Mit fogsz ma csinálni? — kérdezte fiát mosogatás közben.
— Elmegyek Rékához. Úgy érzem, szüksége van rám.
— Réka a falatozóban dolgozik.
— Nem baj, akkor odamegyek, mert minden rendes ember nyolc óra körül früstököl. Én meg rendes ember vagyok ám.
Megpödörte nem létező bajszát, felkapta édesanyját és megforgatta a levegőbe.
— Tegyél le, te gyerek, még sérvet kapsz — nevette el magát. — Menj, mert mindjárt nyolc óra.
Laci arcon csókolta az asszonyt és már rohant is. Az ajtóból visszakiabált.
— Nem tudom, mikor jövök.
A falatozó előtt kerékpárok voltak többségben. Belépett az ajtón. A bejárat fölött lévő csengő jelezte, új vendég érkezett. Körülnézett és a terem belső sarkában lévő asztalhoz vette az irányt. Alig ült le, már hozta is Réka az étlapot. A férfira mosolygott.
— Étlapból választ, vagy elfogadja az ajánlatomat, uram?
— Mit ajánl, hölgyem? — tette fel a költői kérdést Laci.
A lány zavarba jött és elpirult.
— Ne haragudj! Kizárólag a reggelivel kapcsolatban kérdeztem.
— Most már mindig így lesz, egy kétértelmű kérdés, kijelentés hagyja el a szánkat, mindig mentegetőzni fogunk? Laci, normális életet szeretnék élni, felszabadultan akarok nevetni, akarok bízni az emberekben, legfőképp szeretni akarok, és arra vágyok, engem is szeressenek.
— Az utolsó kívánságod máris teljesült, hercegnőm.
— Mi is volt az utolsó…
— Hol van már a reggeli, amit fél órája megrendeltem?! — kiabált egy kétes kinézetű ember.
— Azonnal viszem — válaszolt Réka. — Itt nem tudunk nyugodtan beszélgetni. Egész nap mindig vannak, kettőkor végzek.
— Jöjjek eléd?
— Ne, inkább találkozzunk háromkor a sziklánknál.
— Jó, akkor, háromkor — ugrott fel a székről.
— És a reggeli?
— Édesanyámmal már elfogyasztottuk — nevetett, és csókot dobott a lány felé.
— Kisasszony, méltóztatna kihozni a reggelim, vagy inkább rendeljem meg az ebédet? — kötekedett tovább a vendég.
— Ott legyél!
— Ott leszek. Haladj, mert a vendégeim éhesek maradnak miattad. Igazam van uram? — fordult a türelmetlenkedő felé.
A férfi végigmérte, de nem szólt semmit. A lány rámosolygott és elindult, hogy kihozza neki reggelit.
Egész nap mosolygott, melegséggel gondolt a délutáni találkozásra.
Alig várta, hogy lejárjon a műszakja, letegye a fehér kötényt. Az utolsó fél óra telt a legnehezebben. Megállt a falatozó ablaka előtt és kifelé nézett. Az úttest túlsó oldalán a falat támasztotta az a férfi, aki reggel kötekedett vele. Találkozott a tekintetük és a férfi elindult. Egy pillanatra összeszorult a szíve.
— Most ígértem meg magamnak, bízni fogok az emberekben — mondta ki hangosan.
Ellépett az ablaktól. Az egyik asztalnál fizetni akartak, kivitte a számlát.
— Viszontlátásra — köszönt el a társaság.
Leszedte az asztalt, hátravitte a tányérokat és elköszönt.
— Szia, lányok, holnap tízkor találkozunk.
Beakasztotta a munkaruháját a szekrénybe és kilépett az utcára. Felnézett a derült égre, a Nap arany sugarait lebocsátotta a földre. Életében először boldognak érezte magát. Valójában nem tudta mit jelent boldognak lenni, de ami most átjárta testét-lelkét, ismeretlen volt a számára, ebből gondolta, ez lehet a boldogság.
folytatása következik…
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:16 :: Lénárt Anna
