Máté László : Óvodai történetek (vallomásrészletek)

Nyomtatás

Óvodai történetek (vallomásrészletek)

1.

A robbanás

Előrementem, mert megszoktam az oviban, hogy sokkal jobb, ha a csoportban előrébb vagyok. Majdnem futottam. A játszótér közel volt, és én nem is láttam akkor mást. Amikor mindenki sikított mögöttem, már semmit nem értettem. De rohantam a rozsdás vashinták között, aztán valami nagyon erős hátba lökött, és berepültem a régi Mikulásház töredezett fadarabjai közé. Kék szilánkok röpködtek az arcom előtt, emlékszem, még tetszett is egy pillanatra.

Aztán szanaszétszakadt a világ.

A csend ébresztett fel. Azt sem tudtam, hol vagyok. Öt éves kisfiú voltam akkor, ez most már majdnem biztos. Visszatámolyogtam az étkezdébe, valami meleg piros lötty folyt a számba az arcomról, és csak az jutott az eszembe, hogy ha már itt vagyok, mit lehetne enni. A vaspultok előtt megszédültem, és belém villant, hogy inkább szomjas vagyok. Az arcom a mosogatócső alá tartottam, aztán lábujjhegyre állva, gurgulázva ittam a vizet úgy fél percig.

Hol van anyu? Belém villant. Dolgozik. Messze van. Megértettem, hogy ezután egyedül kell megoldani a macigondokat. Nem lehet mindenki mindenhol. Ezt apu mondta, és már tudom, hogy igaza van. Egyedül maradtam a szilánkos teremben, szerencsére nem sokáig. Egy szomorú rendőr kiterelt az utcára. Leültem az útpadkára a buszmegálló mellett. Aztán megjöttek a helyszínelők, felvették a fehér Tyvek kezeslábast. Ezt már én is el tudtam olvasni.

Nemsokára gyorsabb lett minden. Már sokkal nyugodtabb voltam, de nem értettem, hogy miért történt ez az egész. Viszont érdekelt, mert felálltam, és elkezdtem kérdezősködni a tátott szájú büdös pongyolájú néniktől, akik egymás között sutyorogtak.

2.

A pelenkázó

Ott álltak az elszenesedett pelenkázó mellett.

— De főhadnagy úr, már tök ideg vagyok, ki lehet ilyen barom, aki egy óvodában gyújtogat? Mit keresett itt? Most legalább egy hétig nem tudunk kinyitni. Minden tiszta korom. Engem az ágyból csörgettek ki most hajnalban, és azt sem tudom, mit mondjak a szülőknek.

A technikus csak állt ott, nem tudta, hogy ha vigasztalni próbál, az mennyiben segít. Ilyen helyzetben nincs gyors segítség. Az óvoda vezetőnője maga alatt volt, hetvenkét gyerekről kellett gondoskodnia pár órán belül.

— Van egy listája a gyerekek lakhelyéről, és a szüleikről? Minden adat fontos lehet.

— Igen, a munkahelyi laptopon, itt van mindig velem. Haza szoktam vinni.

— Tudom, hogy személyes adatokat nem adhat ki, és nekem nincs bírói felhatalmazásom. De ha nem tudom elérni a szülőket két órán belül, itt egy csomó család fog sivalkodni. A szülők feldolgozzák a traumát, tudom, maga is, de a gyerekeknek nem lenne szabad látni így az óvodát.

— Igaza van.

— Maga meg tetőtől talpig kormos. Mikor ért ide?

— Amikor a tűzoltók már tekerték össze azokat a… olyan, mint a locsolócső, nem tudom, mi a neve. Mondja, miért kellett a betörőknek a kiscsoportos szoba szőnyege alá…

A főhadnagy lerakta a fényképezőgépét egy A/4-es lapra, amin alig látszott korom.

— Nézze, Szilvia, ezek primitív, egyszerű betörők voltak, de ilyent nem mondhatok hivatalosan. Féltek, izgalomban voltak, ezért oda ürítettek a terem közepébe. De mivel ők maguk sem szeretik az ilyen látványt, rátették a szőnyeget. Tudja, ennek speciális pszichológiája van, nehéz lenne megmagyarázni. Amikor gyújtogattak, eszükbe sem jutott a saját gyerekük, teljesen máshol járt az eszük.

A nő nagyon kicsinek és gyengének látszott, senki nem mondta volna meg, hogy ő vezeti az óvodát és a mellette lévő bölcsődét, de mindenben segített a rendőröknek. Szerencsére közelben volt a városi kapitányság, három nyomozó segített útbaigazítani a szülőket, végül természetesen egy gyereket sem hagytak őrizetlenül.

———

Fél tízkor a nyomokat írták össze az egyik irodában, ide nem ért el a füst. A bizottságvezető épp letette a telefont, és az igazgatónőhöz fordult. A technikus felnézett a bűnjeljegyzékből.

— Úgy néz ki, elfogták őket. Három fiatalkorú, a legidősebb tizennyolc éves lesz. Valamit ittak, vagy drogoztak előtte. Most folyik a kihallgatásuk, de mindegyik másra ken mindent, ahogy szokás.

— De miért…

— Majd később derül ki — válaszolja a bizottság vezetője —, még aludniuk kell rá párat.

— Ezt a kérdést, Szilvia, mi is sokszor rutinszerűen feltesszük, mert az indítékot tudnunk kell. Csodálkozna, hogy hány esetben nem tudok rá magamnak kielégítő választ adni. Szakmailag megoldjuk az ügyet, de emberileg sok minden nyitva marad.

Hátat fordított, kinézett az ablakon. Nem akart többet mondani.