(A szerző megjegyzése: Ismét a költő nappalijában vagyunk; a diktafon működik, Könyves T. ismét pipázik. Felvetem az újabb témát.)
— Nézze, tudom, hogy nem foglalkozik pletykákkal, szóbeszéddel, de azért valamit megkérdeznék, mert az olvasóit, és a mi olvasóinkat is érdekelni fogja. Mi igaz abból, hogy többszáz költeményéből egyetlen egyet sem tudna fejből, kívülről elszavalni?
— Őszinte leszek most magához, de megmondom őszintén, nem mindig szoktam őszinte lenni. Ez a szóbeszéd kissé túloz, de van valóságalapja. Pályám kezdetén, kisiskolás koromban, csak úgy hobbiból megjegyeztem egy-két versemet. Főleg azért, mert nem írtam sokat, de azt élveztem. Az iskolában szerettem az irodalmat, viszont utáltam verset bemagolni, mert semmi értelmét nem láttam. Minek tanuljam meg, ha akár fel is lehet olvasni, már ha épp valaki verset akar élőszóban hallani…
Amúgy is túl modorosnak tartottam ezt a cécót ifjú fejjel. Azt gondoltam, hogy a verstanulás más, fontosabb dologtól veszi el az időt, és az agyi kapacitást.
(Háromszor rákoppint az ujjával a homlokára, majd beleszív a pipájába, de az kialudt. Néha teljesen összeszedett, néha határozottan szórakozott ember benyomását kelti. Folytatja.)
— A lényeg, hogy ez semmit nem változott. Tanulják meg a szövegeket a színművészek, vagy az énekesek, nekik az a dolguk! Ők viszik tovább a gondolataimat, én pedig nem veszem el a kenyerüket.
Ha én megírok valamit, azt gyakran másnapra elfelejtem. Volt, hogy összefutottam egy forrásmegjelölés nélküli idézettel, kicsit meghatódtam tőle, ismerősnek tűnt, utánanéztem. Kiderült, hogy én írtam az eredetit. Visszatérve a lényegre, valójában részleteket jegyzek csak meg a verseimből, legfeljebb egy—két strófát. A dalszövegeimből pedig azt, amiből valami fülbemászó kerekedik, de az már más tészta.
(Újratölti pipáját, de mintha meggondolná magát, óvatosan beteszi egy egészen egyedi formájú asztali pipatartóba. Megpróbálkozom még egy kérdéssel, ha már ilyen őszinte napja van…)
— Mester, tényleg verseskönyv kiadását tervezi… gyerekeknek?
— Látja, ez érdekes kérdés, valóban dolgozom egy ilyen cikluson. Nem is olyan régen még álmomban sem gondoltam volna, hogy a kicsiknek fogok írni. Persze, én is voltam gyerek, de nem igazán szerettem az lenni. Most ez a fajta költészet belülről fakadt, és természetesen ideológiát is gyártottam hozzá. Az egyik ok és cél az, hogy az egész fiatal korosztályhoz közel kell vinni a művészeteket, így a költészetet is. Ha ilyesmit hallgatnak és olvasnak, hiszem, hogy nevetni fognak, később pedig megtanulnak elgondolkodni rajtuk. Azt szeretném, ha szellemi bimbózásukat olyan versek kísérnék, amiket szeretni tudnak, hogy a jó vers sohase legyen kötelező nyűg a vállukon.
A másik elméletem viccesebb, és egyszerűbb. Úgy tűnik, ahogy öregszem, egyre inkább belépek a második gyermekkoromba, és így jobban megértem a gyermeki mentalitást. De erről inkább egy pszichológussal készítsen riportot, az önelemzés nem mindig egészséges dolog. Apropó, egészség… Az egészség egyik titka szerintem a friss levegő…
(Feláll, kiveszi fémtokjából szögletes napszemüvegét, felteszi, visszafordul felém. Arcán cinkos mosoly bujkál, szemüvegében saját tükörképemet látom. Ekkor már kikapcsoltam a diktafont, és felkészültem a távozásra. Odakint valóban süt a nap.)
Legutóbbi módosítás: 2015.06.28. @ 11:48 :: Máté László