Halk zenére ébredt, amellyel a rádió ébresztette a beállítása szerint fél hétkor. Nem emlékezett rá, hogy álmodott volna, mégis az éjszaka emléke agyába ültetett egy gondolatot, és ez a gondolat új reménnyel töltötte el. Gyorsan lezuhanyozott és felöltözött, még az ágyat is csak futtában igazította meg. Míg főtt a kávé, felhívta főnökét.
— Szervusz, Péter bátyám, Imre vagyok.
— Mi újság?
— Csak meg akartam kérdezni, hogy tudtok-e nélkülözni ma?
— … Hogy őszinte legyek, számítottam rád a délelőtti értekezleten. Csak nincs valami baj?
— Baj az nincsen, de úgy adódott, hogy el kellene intéznem pár dolgot, amit már régóta halogatok, lehet, hogy lesz belőle pár nap szabadság is, de az még nem biztos. Egyébként a beszámolót és a társasház terveit megtalálod az asztalomon. Előre is elnézésedet kérem, remélem, nem okozok túl nagy bonyodalmat.
— Ha ennyire fontos, menj csak, de mindenképp tájékoztass, hogy mikor jössz be, mert küszöbön áll egy új megrendelés, és szeretném tudni, hogy számíthatok-e rád.
— Mindenképpen jelentkezem, és köszönöm a megértésedet.
Ahogy letette a telefont, kicsit elgondolkodott a főnöke szavain. Kitöltötte a kávét, lassan belekortyolt, jól esett a gyomrának a meleg édes lé. Máskor reggelizett is, de most olyan izgalom vett rajta erőt, hogy nem volt hozzá türelme. Inkább megkötötte a nyakkendőjét és már indult is.
Ahogy kihajtott a garázsból óvatosan fordult ki a vastag juharfákkal szegélyezett útra. Szerette ezt a csendes rendezett kis utcát a kertvárosban. A környék sugározta csendet és biztonságot, amelyre szüksége volt egy fárasztó nap után. A főútra kiérve egészen más kép fogadta. Itt már nagy volt a nyüzsgés a hatsávos úton mindenki sietett a dolga után, még ha néha egy piros lámpa igyekezett is ezt lassítani. A forgalom zajából nem sokat érzékelt. Gondolatai el-elkalandoztak, most igazán nagy hasznát, vette a rutinnak, no meg ennek az „okos” autónak, amely minden rezdülésére reagált. A beépített automatikának köszönhetően gyorsan haladt, mégis egyre türelmetlenebb lett, szeretett volna már kint lenni a városból. Ahogy kiért az autópályára kissé nyugtatólag hatott rá az egyenletes suhanás, amely az itteni forgalmat jellemezte. Itt már bátran engedte szabadjára a lóerőket és a gondolatait. Talán egy órája jött már mire meglátta a táblát, ahol le kell fordulnia. Lassított. A lehajtóághoz érve lekanyarodott, s kissé magához térve kezdett nézelődni. „Nagyon régen jártam itt”, gondolta, valahogy most tudatosodott benne, hogy az elmúlt húsz évben csak kétszer jött el ide. De mégis, ahogy beért a városba úgy érezte, mintha csak tegnap lett volna. Iszonyú erővel szakadt rá gyerekkorának összes emléke. Pedig jó időbe telt, mire az egészet el tudta temetni agya legmélyebb zugába. Azt hitte, sikerült végleg kitörölnie, és most kiderült, hogy nem, feltárult az ajtó, amely mögött ott szunnyadt a jó és a fájdalmas emlék egyaránt.
Ahogy haladt a főutcán, kíváncsian nézte, hogy mi változott. Sok szép társasház épült, a régi kis bolt helyén modern ABC, de a templom, a park a szobrokkal a régi maradt, az iskola, a bank és a cukrászda is.
Nem látta viszont a postát és a könyvtárat. Befordult a cukrászda mögötti parkolóba. Kiszállt. Az autót gondosan lezárta. Kicsit fázósan indult a bejárat felé. „Itt volt az első randevúnk” — gondolta, s mosolygott, ahogy benyitott az ajtón. Bent barátságos meleg fogadta, bár a berendezés régen kicserélték, mégis olyan ismerős volt, az üveges pult képe, az édes illatok, a múlt és jelen összekapcsolódását jelentették. Leült az egyik ablak melletti asztalhoz. Kifelé nézve gondolkodott, míg a pincérnő hangja fel nem riasztotta:
— Mit hozhatok? — kérdezte kedvesen.
— Egy kapucínert és egy gesztenyés szeletet.
A hölgy felírta és elment. Neki pedig, az jutott eszébe, milyen sokáig kuporgatta a pénzt, hogy egyszer ide elhozhassa Krisztinát. Amikor már azt hitte, hogy elég lesz, meghívta, és nagyon boldog volt, amikor eljöttek. Aztán az árakat látva, magának már csak egy pohár gyümölcslevet rendelt, és így is alig tudta kifizetni. Közben megjött a sütemény és a kávé.
— Elnézést, kisasszony!
— Igen?
— Meg tudná nekem mondani, hogy meg van-e még a gyermekotthon a Pipacs utcában?
— Igen megvan, de már nem Pipacs utca, hanem Szalai Sándor utca.
— Köszönöm.
A sütemény most is olyan friss, habos és omlós volt, mint valamikor. Megitta a kávét, fizetett és visszament az autóhoz. Közben csak az a délután járt a fejében. Látta maga előtt a lány mosolygós szemét, szép hosszú haját. Milyen félszegen nézték egymást, nem kellett szólni sem, a pillantásuk mindent elárult. Aztán mégis milyen messzire sodorta őket az élet.
Alig vette észre, már ott is volt a piros téglás épület előtt, amely valamikor az otthonát jelentette. Hosszan nézte, mielőtt felment volna a lépcsőn, és érezte azt a fájdalmat és kétségbeesést, mint akkor, amikor a nagyanyja kezét fogva először lépett be a falak közé. A portásfülkében ülő idős bácsi felnézett az újságból:
— Kit keres? — kérdezte, kinyitva a kis ablakot.
— Jó napot! Makó igazgató úr dolgozik még? — kérdezte Imre, visszazökkenve a valóságba.
— Igen. Kit jelenthetek be? — s már nyúlt is a telefonért.
— Őri Imre, egy volt tanítványa.
— Halló? Az igazgató urat egy volt tanítványa, bizonyos Őri Imre keresi. Jó. Várja önt.
— Köszönöm!
És megindult fel a lépcsőn, végig az ismerős folyosón. Az igazgatói szoba előtt megállt, kopogott. Bentről halk „tessék” hallatszott. Remegő kézzel nyúlt a kilincsért, mint gyerekkorában, ha rosszat tett, s raportra hívták. Az iroda mit sem változott, az előtérben a bőr ülőgarnitúra, körben a falakat beborító könyvespolc, s végül a gyerekszemmel oly hatalmasnak tűnő tölgyfaíróasztal, minden méltóságában. Az íróasztal mögül felálló férfi sem változott. Ugyan olyan egyenes tartás, határozott megjelenés, csak a haja és a bajusza fehéredett meg, no meg a szeme alatt mélyültek a ráncok.
— Drága fiam, hát hol jársz erre?! — köszöntötte kezet nyújtva.
— Jó napot, tanár úr — köszönt Imre megilletődve.
— Mesélj! Hiszen olyan régen nem tudok rólad semmit — mondta az igazgató, miközben hellyel kínálta.
Miközben leültek, éles szemmel fürkészte Imrét. Látta az elegáns öltönyt, amiből arra következtetett, hogy jó sora van, aminek igazán örült, mert az itt élő gyerekeknek csak ritkán adatik meg. De a szemében látta a benne dúló érzelmeket és megérezte, hogy igencsak nagy baj lehet, ha Imre most itt van.
— Hogy van, tanár úr? — kérdezte Imre és mosolyogni próbált.
— Én megvagyok. Itt nem nagyon változik semmi. A gyerekek kitöltik az életünket. Bár időről időre megújulunk kívül belül, a gyerekek lelkének összefoltozása nem mindig sikerül. De inkább magadról mesélj! Mi van veled?
Imre nem válaszolt azonnal, azon gondolkodott, hol is kezdje a történetet. Némi habozás után úgy gondolta, nem vág bele a közepébe, hanem elkezdi szépen az elején.
— Talán még emlékszik István bácsi, hogy nyolcadik után én építőipari szakközépbe mentem, jó messze innen, Zórádra. El is végeztem, építőipari rajzoló lettem. Dolgoztam is egy évig a helyi Állami Építőipari Vállalatnál, de szerettem volna saját terveket is készíteni, ezért jelentkeztem a Műszaki Egyetem Tervezőmérnöki karára. Nem vettek fel. Így továbbfolytattam a rajzolást, közben pedig épületgépészetet tanultam magántanulóként, egy barátom jóvoltából. Így ugyan papírt nem szereztem, de gyakorlati rálátásom nyílt az építkezések folyamatára. A következő évben ismét jelentkeztem az egyetemre, ezúttal sikerült, s mellé megpályáztam egy nagyvállalat ösztöndíját is melyet szintén, megkaptam.
(Pista bácsi elégedetten figyelt. Sejtette ő, hogy ez a fiú még sokra viszi.)
— Így hát a fővárosba költöztem, és nagyon kemény munkával sikeresen lediplomáztam. Az ösztöndíjnak köszönhetően biztos munkahely várt a Dunamenti Építőipari Vállalatnál. Szerencsém volt, olyan kollektívára találtam, akik hamar befogadtak. Az osztályvezető úr egyből szárnyai alá vett, apám helyett egyengette az utamat a cégnél is, a magánéletben is. Segített albérletet találni, egy kedves idős hölgynél. Szép feladatokat kaptam és sikerrel vettem az akadályokat. Barátaim is lettek, és úgy nézett ki, hogy minden rendben van. Ám egy nap bombaként robbant a hír, hogy a cég a csőd szélén áll, és nagy leépítések lesznek. Kicsit kétségbe estem, és már-már kezdtem új állás után nézni, de Péter bátyám ismét segített. Néhány hónap alatt megvette a cégből, ami maradt, s új vállalkozást indított, amelybe átvett engem, és még néhány ambiciózus kollégát. Az indulás kicsit döcögött, de aztán jöttek az irodaházak, társasházak, villák és mind-mind tervezésre várt. Így aztán mára jólmenő cég vagyunk. Nemrég sikerült egy kis lakást vennem, amelyet már a saját ízlésem szerint rendezhettem be, és van egy szép kocsim is.
Kis időre elhallgatott, most nézett csak a tanár szemébe mióta beszélt.
— Gratulálok fiam, igazán szép, amit elértél a magad erejéből. Elmesélhetnéd példának némelyik elkeseredett gyerekemnek. És Krisztinával mi van? — kérdezte teljesen természetesen, mintha húsz év el sem telt volna.
Furcsa volt, hogy a tanár úr még erre is emlékezett. Nem tudta palástolni a zavarát, és a kétségbeesését.
— … Tetszik tudni nem maradtuk együtt — mondta mélyen elvörösödve. — A távolság nagyon megnehezítette a dolgot. Pénzem nem volt, és olyan nagyon hiányzott, hogy néha már fájt. Egyszer aztán jött egy lány, aki teljesen levett a lábamról. Annyi vágyódás után végre elhittem, hogy új életet tudok kezdeni, elszakítva minden köteléket, ami a múlthoz kötött. Nem tudtam, hogy szerelem-e amit érzek, vagy csak ragaszkodás az általa nyújtott biztonsághoz. Az a kapcsolat egészen más volt, felszabadult, könnyed, bulizós. Az életnek egy egészen más oldala. Nem tudtam igazán beleilleszkedni. Egy idő után hiányozni kezdtek a lelkizős mély beszélgetések, amire Gabi nem volt vevő. Így hát ismét magam maradtam. Beletemetkeztem a tanulásba. Jó sokáig eszembe sem jutott szórakozni járni, vagy új kapcsolatba kezdeni. Csak amikor a céghez került Szabina, akkor éreztem meg, hogy valami mégis hiányzik. Ő akkor végezte el az egyetemet, tele volt eredeti ötletekkel és világmegváltó lendülettel. A társaság egyből befogadta. Az összenézések, apró mosolyváltások aztán odavezettek, hogy most már igyekszünk minden időnket együtt tölteni. Két éve élünk így, nem beszélünk házasságról, és nem bútoroztunk össze, de mégis összetartozunk.
Itt megállt, várta, hogy mit szól majd Pista bácsi. Az öreg tanár nem szólt azonnal, maga elé nézett, s a bajuszát morzsolgatta.
— Ne haragudj, fiam tudod olyan szépek voltatok együtt, no meg az idő múlását én kicsit másképp érzékelem. Csak most számoltam utána, már húsz éve, hogy elmentetek. Nem is tudsz Krisztináról semmit?
Hosszú csend következett.
— … Egyszer láttam, a tévé közvetítette az ünnepséget, ahol valamilyen egyetemi elismerést vehetett át…
Nem folytatta, csak a kezét tördelte, és alig tudta visszatartani a könnyeit. Az idős pedagógus megérezte, hogy fordulóponthoz érkezett a beszélgetés. Nem sürgette, megvárta, míg ismét meg tudott szólalni.
—… Ahogy elmeséltem, szép világot építettem magam köré, azt hittem, hogy sikerült a sok fájdalmat, és könnyeket magam mögött hagynom. Egészen két héttel ezelőttig. Amikor a munkából hazaértem, eléggé kimerülten telepedtem le a tévé elé, kedvenc narancslevemmel. Nem igazán érdekeltek a hírek, de hagytam, hadd mondja, és közben reménykedtem, hogy utána valami könnyű vígjáték vagy kalandfilm jön. És akkor egy képre lettem figyelmes fiatal nőt ábrázolt, aki ismerősnek tűnt, adtam rá egy kis hangot és teljes megdöbbenésemre, azt mondta: „A képen látható hölgy súlyos balesetet szenvedett. Kérjük a kedves nézőket, aki ismeri, vagy bármit tud róla, jelentkezzen Szabó professzornál a Klinika idegsebészetén”. Hirtelen belém hasított, hogy a kép Krisztinát mutatja. Nem tudtam, mit tegyek. Azon kaptam magam, hogy már rohanok is a kórházba. Nem engedtek be hozzá. A professzor úr azt mondta, hogy elé lépett egy busznak, ami épp akkor indult a lámpától. Fékezett, de nem tudott megállni, elsodorta. Úgy esett el, hogy beütötte a fejét. A keletkező vérömleny miatt meg kellett operálni, többször újraélesztették. A műtétet túlélte, de kómában van, és amíg fel nem ébred, nem lehet tudni, hogy szenvedett-e maradandó károsodást. Azóta mindennap bemegyek, de semmi változás. — Reménytelen pillantással nézett az igazgatóra. — Ó, édes Istenem! — ennél többet csak sokkal később tudott mondani.
— És én miben segíthetek?
— Tulajdonképpen tanácsért jöttem. Egyszerűen teljesen össze vagyok zavarodva. Először is úgy érzem, minden, amit elértem, ami körülvesz értelmetlen nélküle, mert bár régen elszakadtunk egymástól, mégis tudom, hogy része van benne, nélküle sohasem értem volna el mindezt. Másodszor olyan tehetetlennek érzem magam. A munkámra csak iszonyú nagy erőfeszítés árán tudok figyelni, a barátnőmnek mindenféle indokokat találok ki, hogy éppen miért nem érek rá. És közben attól rettegek, hogy egyszer későn érek a kórházba. Azt sem tudom, hogyan segíthetnék, ha egyszer magához tér. Csak azt tudom, hogy nem akarom elveszíteni!
Csendben ültek jó sokáig. Majd Pista bácsi szólalt meg:
— Borzasztó nehéz helyzet ez, fiam. Egyelőre imádkozzunk, hogy magához térjen, és ne legyen semmi baja. A barátnőddel és a főnököddel viszont beszélned kell. Biztosan megértenek.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:21 :: P. Borbély Katalin
