P. Borbély Katalin : Krisztina – 3.

Nyomtatás

Imre a fejét ingatta.

— Szabina elvált szülők gyereke ugyan, de soha nem élt kilátástalanságban, feszültségben, nem értheti mit jelentettünk mi itt egymásnak. Talán féltékeny lenne? Nem tudom. Péter bácsi biztosan megért, de a közelgő munkák nem várhatnak, neki biztos munkatársra van szüksége, aki éjt nappallá téve dolgozik, hogy határidőre kész legyen.

— Mégis azt ajánlom, beszélj velük, de ne hamarkodj el semmit, várd meg, míg Krisztina magához tér.

— Nem értem azt sem, hol vannak a nevelő szülei? Róluk nem tetszik tudni valamit?

— Hát, túl sokat nem, akkor találkoztunk utoljára, amikor a középiskolából ballagtatok. Ha vársz egy kicsit, megnézem, hátha megvan valahol a címük, mert a ballagás után a fővárosba költöztek, hogy akkor is együtt legyenek, ha Kriszti az egyetemre jár. Meghívott a diplomaosztásra is, de oda nem tudtam elmenni, mert a feleségem akkor volt nagyon beteg. Csak egy táviratban gratuláltam. Azóta nem hallottam róluk.

Felállt és a szekrényhez ment, amely az asztal mellett állt. Szép régi bútor volt, látszott rajta a kor is, meg az is, hogy gondos kezek vigyáznak rá, fényesre törölt, csillogó, metszetett üvegajtóval vigyázta a tanár úr legféltettebb kincseit, amelyek egy-egy tanítványát idézték. A hosszú életpályát jelezte az, hogy a szekrény tele volt dossziékkal és dobozkákkal. Nem is keresgélt, csak felnyúlt a második polcra, s levett egy dossziét. Visszaült a fotelba, s letette az asztalra. Lassan nyitotta ki. Az első egy fénykép, melyen a szép, szabályos arcú, nyolcéves forma kislány barna szemében szomorúság, hosszú haját két fonatban hordta. Imre megilletődve nézte, így élt emlékeiben, ilyennek látta először, s most egyszerűen nem értette, hogy is akarhatta elfelejteni. A többi rajz, hivatalos papír, dolgozat, levél, már csak a tanár úrnak volt fontos. Nem is néztek át mindent, csak a hivatalos iratokban keresgélt, közben lopva pillantott Imrére. Látta a megrendülését, és nagyon sajnálta azért, amin keresztül ment.

— No nézd, itt a levél, amit Kriszti Pestről írt. Írd le a címet, és próbáld megkeresni őket.

— Köszönöm, Tanár úr, lehet egy kérésem?

— Tessék.

— Ezt a képet nem tarthatnám meg?

— Nem szívesen válok meg tőle, de azt hiszem, neked most nagy szükséged van rá.

— Köszönöm szépen — mondta Imre, és betette az irattárcájába.

— Mindenképpen értesíts, hogy mi történik, és hogy tudok-e valamiben még segíteni.

— Talán a legnagyobb segítség az, hogy meg tetszett hallgatni, olyan súllyal nehezedett rám ez a káosz a fejemben, hogy már azt hittem, megőrülök. Talán az volt a baj, hogy azt hittem, hogy csak úgy építhetek fel egy új életet, ha a régit elfelejtem. Hogy is felejthettem el a szép kis arcát?

— Ne gyötörd magad! Most erősnek kell lenned. És főleg ne keverd a sajnálatot, a lelkiismeret furdalást, és a szerelmet. Nem tudhatod, milyen ember lett. Ha most kezdesz a múltba fordulni, az épp olyan nagy hiba, mint az, hogy annak idején eldobtad. Csak haladjunk sorjában! Meglátod, mi lesz, ha magához tér.

Imre ült még egy darabig szótlanul, majd felállt, indulni készült.

— Hát… elnézést kérek, hogy ilyen sokáig feltartottam, és köszönöm, hogy meg tetszett hallgatni. Jó, hogy rendbe szedhettem a gondolataimat.

— Tudod, hogy rám mindig számíthatsz. Gyere bármikor, vagy hívjál fel, ha jönni nincs időd. Mindenképpen szeretném tudni, hogy mi történik.

— Szólni fogok, ígérem.

Kezet fogtak, és Imre kifelé indult. Lassan bandukolt a lépcsőn lefelé, biccentett a portásnak, ahogy kilépett az ajtón. Hirtelen hideg szél csapott az arcába, ettől kicsit kijózanodva indult a kocsihoz. A nagy fekete Audi most is megnyugtatta, mint mindig, ha beleült. A visszaút eseménytelen és monoton volt. Nem is érzékelte az idő múlását, gondolatai vissza- visszatértek a beszélgetés részleteihez. Belekapaszkodott és erőt merített, az idős pedagógus bölcs szavaiból. Ahogy beért a fővárosba, az iroda felé vette az irányt, bár inkább indult volna egyből a Zöldliget útra, Krisztináékhoz. Leparkolt az irodaház előtt, és felment az ötödikre. Ahogy benyitott az irodába, a megszokott kép tárult elé: mindenki dolgozott, valahol kattogott egy írógép. Először a főnöki irodába ment.

— Szervusz, Péter bátyám.

— Nocsak, hazataláltál?

— Ne haragudj, nem tudtam, hogy ilyen sokáig fog tartani.

— Nem a haragvásról van szó, csak jó lett volna, ha itt vagy az új munka felosztásánál. Megkérdezhetem, hogy mi volt ilyen fontos?

— …ez egy hosszú történet, talán ha túl leszünk rajta, egyszer elmesélem. Most a lényeg annyi, hogy egy régi barátom súlyos balesetet szenvedett. Kómában fekszik. Mint tudod, intézeti gyerek voltam, együtt nőttünk fel, és azt hiszem nincs senkije, csak én. Ma visszamentem a volt igazgatómhoz, hogy megbeszéljem vele a dolgokat. És ehhez szeretném kérni a te segítségedet is.

— Én együtt érzek veled! De mi lesz a munkáddal?

— Nem tudom.

— Talán ha kiveszel egy pár nap szabadságot, azalatt kicsit megnyugszol, és a barátod állapota is javulhat. De addig is vidd el az új munka leírását, hátha támad néhány ötleted.

— Köszönöm a megértésedet.

Ahogy kijött az irodából, Szabinával találkozott.

— Hát te hol tekeregtél egész délelőtt?

— El kellett mennem. Munkaidő után szeretnék beszélni veled.

— Mára végeztem, akár mehetünk is — karolt bele a lány.

— Még van egy kis dolgom, de ötkor szeretettel várlak nálam. Ne haragudj, tudom, hogy mostanában nem viselkedtem túl rendesen veled. Este mindent megmagyarázok.

Szabina kicsit bosszús lett, de nem szólt semmit, csak visszahúzta a kezét. Imre tétován nyúlt utána.

— Most tényleg mennem kell — mondta, sietve adott egy puszit a lánynak, és már ott sem volt.

Amíg leért a lifttel, azon gondolkodott, hogy a kórházba menjen-e előbb, vagy az István bácsitól kapott címre. Mire az autóhoz ért, mégis a kórház mellett döntött. Idegesen vezetett, majdnem elnézett egy lámpát. Türelmetlenül előzött, alig lehetett ráismerni. A kórházhoz érve leparkolt, és már sietett is felfele, a liftet sem várva, csak úgy, a lépcsőn. Ahogy felért, az ápolónő magához intette.

— Most nem mehet be.

— Csak… nem történt valami? — kérdezte halálra váltan.

— Nem, ne ijedjen meg!! Csak a professzor úr délelőtt konzíliumot tartott, és úgy gondolták, hogy megpróbálják levenni a lélegeztető gépről.

— Még mindig nem tért magához?

A nővér csupán a fejével jelezte, hogy nem.