A tavasz elvette késed, de felhördült,
amikor észrevett egy cinikus mosolyt,
mely Szárszón sikoltó emlékekre szédült,
ahonnan a vér szűz hóvirágokra folyt.
Láttam, ott feküdtél Tavasztündér előtt,
ki nem vádolni jött, mikor szívedre hullt.
De te a töltésen ködgomolyba vesztél,
s kezed nem blúzába, hanem Léthébe nyúlt.
Bánatba fagytál, a síneket ölelted,
könnyeddel itattad át a dodeskadent.
Magad’ a vádak keresztjére szegezted,
és oldott kéveként estél szét odalent.
Legutóbbi módosítás: 2015.06.11. @ 20:16 :: Schmidt Tibor