Elvonulni a viharok elől
-tudom- egyszerűbb lenne,
de vihar-e az, ami készül
benne, s benned.
S tudod-e, milyen lehet az,
ha mindent elpusztít,
vagy te elpusztítasz.
Önfeledt-e az a mosoly,
mikor a nap rád süt,
vagy árnyat borít rád
szikrázó csillagokon
éjbe fordult vággyal.
Megbocsát-e aki békül,
vagy kezet nyújt mímelőn csak,
s Júdás-csókkal áld meg,
míg haragja se enyhül.
Ki tudja, mitől könnyebb a szív,
mitől lesz az tisztább.
S mitől erősödik benned a hit,
mikor remény sincs már,
s azt érzed, minden hiába.
S mitől lesz kimondva bátrabb,
igazabb az elhallgatott
szavak vélt hazugsága.
Ki szárítja fel a könnyeket,
ha üldöz a sors,
s mélybe ránt a kétség.
Meddig erény a küzdelem,
ha elátkoznak érte mások,
s a vihar csendje
alattomosan hull rád
minden visszalépésnél.
S mondd, kit ostoroznál
szótlanul a halotti tornál.
S mitől derülne fel újra
meggyötört szép orcád,
mitől lenne kékebb az ég,
foszlóbbak az árnyak,
ha minden harc elvetélt,
senki nem hallgat rád.
S mivé lennének vágyaid,
szíved mitől gyúlna lángra,
ha mérlegelne a szerelem,
s meghalna minden varázsa.
Örök kérdések, örök kételyek…
ez az élete minden halandónak.
A kérdés küzdelemre sarkall,
választ vár, fog vasmarokkal,
a kétely belül rág öntudatlan,
s mint bukó Nap fénye
széthull a hitben önmagától.
Hát légy jóban viharral,
vihartól űzött szembe széllel,
vagy küzdj meg velük, ez edzi a lelket.
De aki ringató napnyugtán altat el,
mint akit Isten meg se teremtett,
óvakodj annak…megejtő mosolyától.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 11:56 :: Seres László
