A zöld cipőfűzőt lassan lengette a szél a ruhaszárító kötélen.
Egy zümmögő méhecske már másodszor repülte körbe a mellette levő nagy sárga színűt — virágnak hitte. Belefáradt a repülésbe és leereszkedett a cipőfűző mellé a kötélre, kapaszkodott és azt nézegette.
Olyan mintha annak — és félre nézett — a napraforgónak a szára lenne, de leszakadt… Valami nincs rendben — gondolta és megszólította a zöldet:
— Hogy kerülsz ide?
— Száradok — volt a rövid válasz.
— Nem tudsz valamit erről a virágról, itt mellettem? Olyan különös illata van.
— Ha az öblítőre gondolsz, meg arra a sárga szoknyára, arról mesélhetnék…
— Azt hittem napraforgó, örültem, hogy ilyen nagy.
— Hááát… napon van, sárga, forog is, ha fújja a szél, meg az öblítő… no az virágillatú.
— Mi az a szoknya?
— Hosszú a történet, nem hiszem, hogy tudni akarod — tette keresztbe a kezét, akarom mondani a két végét a cipőfűző.
Persze ebben a mozdulatban a szél is segített.
— És te ki vagy? Azt hittem a sárgához tartozol… mármint, de hagyjuk!
— Én egyszerűen csak cipőfűző vagyok, kicsit poros lettem, kimostak. Itt van alattam a cipő, ha megszáradtunk belefűznek.
A méhecske lenézett, közben egyensúlyozott a szárnyaival, pedig szélcsend lett.
— Mire való a cipő?
— Az olyan — a cipőfűző szemügyre vette az érdeklődő lábait… — Szóval hasonlít arra, amit a lábaidon látok, az a kis zacskószerű, amiben a virágport tartod.
— Az emberek is arra használják, virágport gyűjtenek?
— Nem, dehogy… a lábukra húzzák, ha a réten járnak talán éri virágpor is, de ezt a cipőt csak por érte, sok por, meg gyártási hiba.
— Hibás? — csodálkozott a kis rovar.
— Úgy láttam valahol levált a talpa, amikor kifűződtem. Ha megszáradunk, visszavisznek a boltba, remélem, nem cserélnek ki, mert azt nem szeretném.
— Csere? — gondolkodott a méhecske. — Olyan fura dolgokat tud az ember. Felénk is csinálja ezt a cserét, mézet cukorra. Mit kezdhet a mézzel?
— Mit kezdene? Megeszi, de eszik cukrot is.
— Az nem elég neki?
— Nem tudom — sóhajtotta a zöld fűző, és részéről befejeződött a beszélgetés, mert női kezek nyúltak a szárító felé és bevitték a házba a cipőt, fűzőjével együtt.
Gyorsan belekerült a sportcipőbe, majd egy dobozba, aztán a szatyorba, elvitték az üzletbe. Amikor napvilágra — jut eszembe: neonfényre került, gondosan átnézték.
— Csak javítani tudjuk, ragasztani kell a talpát, csere szóba sem jöhet — mondta az eladó.
A fűző megkönnyebbült. Elnyúlt a dobozban, rásimult a cipőre, várt a sok társa között.
Autóba rakták, utaztak.
A kátyús úton döcögve haladt a teherautó, vitte a sok cipős-dobozt. Néha megbillent a rakomány, csúsztak a dobozok, ilyenkor ijedten húzta szorosabbra magát a cipőfűző, majd újra elszundított, hiszen hosszú volt az út.
Aztán egy hirtelen fékezéssel megálltak, sorompó zárta el a bejáratot.
A portás lassan, álmosan lépegetett az autóhoz. Egy kis fülke mélyéről került elő, alighanem aludt egy keveset.
Szállítólevelet kért, a rakomány felől érdeklődött.
— Javítani való — mutatott a lapra a gépkocsivezető.
— Jól van — bólogatott a portás, csak azért kérdeztem, mert nemrég jött egy adag, tudja csak árazni, átcsomagolni.
— A múlt héten én is hoztam olyan holmit, nem is értem az embereket, azokban a keleti boltokban megvehetnék háromezerért, de ők oda nem járnak, csak a márkás üzletekbe. Ott aztán azt kapják, amit itt átraknak a másik dobozba, csak hétezret fizetnek érte. Később aztán hordják vissza cserélni, meg javítani.
Emelkedett a sorompó, a vezető tempósan gázt adott, és bekanyarodott oda hátra, a már jól ismert épület elé. Szép lassan behordták a dobozokat.
A teremben hosszú asztalok mellett sokan dolgoztak. Betanított munkások, szakemberek. Ki-ki végezte a maga reszortját.
Lassan sorra került az a doboz is, amelyikben a zöld cipőfűző szendergett, hosszan elnyúlva.
— Milyen sokan vagyunk a javítani valók! — csodálkozott, amikor ismét a neonfényre került…
— Na, újra megjött a napi adag — sóhajtott egy férfi, és sorba rakta a cipőket. Hosszan nézte őket.
— Hogy lehet ennyi selejtet gyártani? Hisz ezeket még alig használták…
— De az üzleteket már megjárták, a gyanútlan vásárlók bosszúságára — szólt oda egy társa, aki az elkészült darabokat forgatta a kezében, rakta a dobozukba.
— Kibírja pár hétig! — sóhajtott, és a következő párt is becsúsztatta a helyére.
— Látod, ide jutottunk — nézett a szomszéd asztal felé —, pedig valamikor rendes cipészmester voltam!
— Hol van már annak az ideje!… — sóhajtott a társa, és kézbe vette a most érkezett sportcipőt, amelyből lustán tekergett a zöld cipőfűző…
Legutóbbi módosítás: 2015.06.27. @ 15:51 :: Sonkoly Éva
