Feslik az alkony
az éjzuhogásban, összegyűrt
felhőkön elsimul a távol.
Bordánk alatt fércnyi pillanatok,
halkuló lobogások.
Fészkünket keressük
a tengernyi égen. Szemben az árral,
kapaszkodva madarak
lehullt tollaiba,
együtt sodródunk
hajnali kikötők álmos partjaira.
Mai is könnyű vagy
karjaimban,
mint éjmadarak lebegő tolla.
Ne mozdulj. Feküdjünk így,
alvó csendek
zugában, míg a nap és a hold
helyet cserél egymással.
Csukd be szemed. Ne nézz hátra.
Szárnya nő a tájnak
Megfordul a világ. Kiborul az éjtó.
A sűrű csendben összeérnek az utak,
lehunyják szemüket a házak,
földig hajolnak
a nehézlombú árnyak.
S minden úgy marad.
Mozdulatlan.
Egy
lélegzetnyi életre. Az éjszaka.
A fák. A madarak.
A szerelem.
Jó veled.
Öröknek lenni.
Itt
a tétova, hatalmas
szárnyak alatt. Kibomolva.
Elbújva.
Élni, álmodni.
Őrizz így,
áldott szerelemmel,
s én,
rejtelek kínnal, vággyal
gyönyörrel,
míg feloldódik bennünk
ezernyi éjszaka
hullámzó lobogása.
