Vandra Attila : Melletlen nők országa 10. Az iszonyat kapuja: Dar-e-Alan

Nyomtatás

10.  Az iszonyat kapuja: Dar-e-Alan

A következő tavaszon három, egyenként százezer körüli perzsa sereg indult útnak. Dáriusz király tanult Kürosz példájából, s nem ő vezette a masszagéták elleni keleti sereget. Inkább a Boszporuszon készített hajóhídon kelt át a Balkánra, hogy onnan személyesen vezesse a támadást. A Kaukázus meghódítását és testvére megbosszulását is egyik legjobb hadvezérére, Bahadurra bízta. Úgy gondolta, majd egyesült erővel támadhatnak nyugatról a szakákra, dahákra és masszagétákra.

Bahadur és csapata kaland nélkül jutott el a Kis-Kaukázus közelébe. Kiadta a parancsot a letáborozásra.

— Ma egy órával hamarabb takarodó. Holnap már elérjük a felkelők által ellenőrzött területet. Bármikor harcba bonyolódhatunk.

Reggel, mire indulásra kész volt a sereg, épp visszaértek a felderítők, akik semmi gyanúsat nem észleltek. Eleinte dombok közt vitt az útjuk. Délre érték el az első magas sziklafalat, amelynek tövében kanyargott az út. Egyszer csak farkasüvöltés hangzott fel a szikla tetejéről. Egy lovat kantáron vezető nő állt ott. Farkasbőr mentét viselt, a fejéről egy kitátott szájú farkas nézett szembe a szikla alatt épp elvonulni szándékozókkal. Íjat vett elő, és lőtt. A nyíl néhány tíz lépéssel a legelöl menetelők előtt fúródott a földbe. A perzsa parancsnok, amikor odaért, felvette és kettétörte. Akkor a lovas égő fáklyát vett fel a földről, majd ledobta a mélybe. Utána lóra ült, majd eltűnt a perzsák szeme elől.

— Mi akart ez lenni? — kérdezte egy fiatal katona idősebb társát.

— Figyelmeztető. Ha akarod, hadüzenet.

— Azt gondolta, megijedünk tőle?

— Nem. De mostantól fogva jól nézz körül, amikor mész megkönnyebbülni, mert bármikor nyílvessző szélesítheti ki a lyukadat.

Ezt a kis jelenetet leszámítva, estig semmi sem zavarta meg a perzsák útját. Ám alig feküdtek le, megszólalt a riadó. Mire előkapták a fegyvereiket, és kirohantak a sátraikból, már bottal üthették a támadók nyomát.

— Hányan voltak? — kérdezte a parancsnok.

— Vagy öten… Lovon, nők. Az erdőből lovagoltak elő. Fáklyáikkal felgyújtottak néhány sátrat, lenyilaztak néhány embert, majd eltűntek.

— Takarodó! Őrséget megduplázni, ezen az oldalon megtriplázni. Mindenki fegyverrel az övében alszik! — szólt a parancsnok. Még jóformán le sem feküdtek, újabb támadás érte őket, ezúttal a másik oldalról. A harmadik után már utánuk eredt egy csapat lovas. Egyetlenegy tért csak vissza, neki is nyílvessző állt ki a karjából. 

— Ötpercnyi lovaglás után egy szűk völgybe kerültünk… Ott nyílzápor fogadott. Két oldalról.

— Hány embert vesztettünk?

— Ötvenet.

A támadáshoz tehát meg kellett várni a reggelt. Ám a zaklatás egész éjjel nem hagyott alább. Pirkadatkor csend lett. Amint felkelt a Nap, elindultak a támadók keresésére. Megtalálták nyomaikat, de azok egy meredek kőomlás aljába vezettek. Elindultak felfelé, de kőlavina bírta őket jobb belátásra. Találtak ugyan egy másik utat is, de ott csak libasorban fértek el, és nyílzápor fogadta őket. Aznap egy métert sem jutottak előre. Éjszaka kezdődött elölről a zaklatás. A következő átvirrasztott éjszaka után elindultak. Járulékos veszteségek, nem lehet itt vesztegelni. Ezúttal már nappal sem maradt nyugtuk. Sőt, az elől haladó lovasok egyenesen szembe kapták a támadást. Ám a menekülő támadóik ismét egy szurdokon át nyertek egérutat. Fentről lezúduló kövek fogadták a perzsákat, a kijáratnál nyílzápor. Visszavonultak. A pajzzsal-lándzsával felszerelt „halhatatlanok” egy egységét küldték előre. Annak idején ők győzték le a Dar-e-Alanban Dul fejedelem csapatát. Három-négyszáz gyalogos jutott át sikeresen a szurdokon, amikor a magasból lezuhant néhány fenyőfa, és elzárták a többiek elől az utat. Majd cserép amforák kezdtek fentről záporozni. Nem voltak üresek. Valami büdös fekete folyadékot tartalmaztak. A dobálás hirtelen abbamaradt, s farkasüvöltés-szerű hang hívta fel magára a figyelmet. Ott állt az első nap látott lovas nő, ugyanabban az öltözékben, fáklyát tartva a kezében, amelyet aládobott. Az amforák tartalma — kőolaj, melyből van bőven a Kaukázus környékén — pedig lángra gyúlt. A szurdokból kijutott „halhatatlanok” egyik egysége sem járt jobban. Lovasok vették őket körül. Hiába vették fel a máskor oly hatásos „sündisznó-alakulatot.” Ők is kaptak az amforákból, majd egy égő fáklyát. A rend megbomlott, utat engedve a nyilaknak… Mire a felmentő sereg megérkezett, a támadók eltűntek, mint a kámfor. Újabb katonákat kellett előléptetni az elesettek helyébe, hiszen azért nevezték őket halhatatlanoknak, mert számuk sohasem változott.

A Kaukázus akkoriban nem volt sűrűn lakott vidék. Az első három faluban még kenyérmorzsát sem találtak a perzsák, úgy kiürítették. A negyedikhez este érkeztek. Még hallatszott, a menekülő lovak patáinak hangja. A perzsák egy ideig üldözték őket, de egy ponton túl már egy szűk völgyben haladt tovább az út, ahol csak libasorban lehetett volna követni az ellenséget. Mivel már esteledett, a parancsnok tanulva az előző napi kalandokból lemondott az üldözésről. Csapdát sejtett.

Mikor visszaért a faluba, az utánuk érkező gyalogság épp birtokba vette a boroshordót és a hatalmas üstöt a tűzhelyen. Mellette néhány szétdobált félig-telt cseréptál és fakanál arra utalt, a falusiak már nekiláthattak a vacsorázásnak, amikor meglepték őket.

— Elment az eszetek? Honnan tudjátok, hogy nincs megmérgezve? — rivallt rájuk a parancsnok.

— Ugyan már! A kutya is evett belőle. A mérgezett ételt nem enné meg! — nyugtatta az egyik katona. — Kiváló szakácsuk van, megfogadhatnánk! — humorizált.

— Kurva anyátokat, a bort mind megittátok, nekünk nem hagytatok! — fakadt ki az egyik, amelyik éhes lévén először az üst tartalmát tartotta elsődlegesnek.

— Ti éhesek voltatok, mi szomjasak — röhögte szembe a társa. — Pedig kár, mert remek vörösboruk van!

Mintegy válaszként, hányni kezdett, majd szédülni, remegni, végül meghalt. Perceken belül ahányan bort ittak, követték példáját.

A parancsnok dühösen kapott fel egy rudat, s a hordóra sújtott teljes erővel. A szétesett dongák között egy halom fekete bogyó vált láthatóvá.

— Nadragulya[1]… — ismerte fel egyik katona.

— Ahura Mazda segíts! — kezdett egyik katona fohászkodni.

Este még úgy tűnt, a „vacsorázók” megúszták ép bőrrel a falánkságukat. Csak másnap, indulás előtt jött rájuk a hasmenés és hányás, de annyira hirtelen és erősen, hogy még félrevonulni sem volt idejük. Magukra csináltak. Mivel sokan lettek betegek, el kellett halasztani az indulást. Nem jó ómen azzal kezdeni egy hadjáratot, hogy sorsukra hagyják a bajbajutottakat. Tehetetlenül kellett végignézniük társaik két napig tartó haláltusáját. Szörnyű látványt nyújtottak. A végén már orrukon-szájukon folyt a vér.

— Gyilkos galóca… — ismerte fel valaki a tüneteket.

Lovas küldöncök vitték a hátsó csapatoknak a hírt: nehogy bárki is enni vagy inni merjen bármiből, amit az itt lakók hagytak maguk után, kutakból se igyanak. Az utánpótlás pedig lassan jutott előre. Az el-elakadozó menetelés miatt a csapatok feltorlódtak a szűk völgyekben, ami megnehezítette az ételnek és a víznek az elől haladókhoz való eljuttatását. Ám a támadásoknak nem csak az előőrs volt kitéve. Az út felett őrködő sziklák tetején időnként megjelentek néhányan, s kőolajas amforáikkal be-begyújtottak egy-egy utánpótlást szállító szekeret, amelyek, lángra kaptak, és a megbokrosodott lovak által okozott pánikkal is fűszerezve jó néhány klepszidra-fordulatra megbénították a konvoj haladását. A selyemutat nem százezres hadsereg számára találták ki[2].

Választásuk csak rosszabb akadt. Ki-ki lehetett kerülni egy-egy szakaszt, de azokon a hegyi utakon még nehezebb volt a járás, főleg alaposan megrakott szekerekkel, s még jobban kitéve magukat a fantomlovasok oldalról jövő támadásainak. S a fegyveres nő, almásderes lován, mely fekete foltot viselt a homlokán, minden nagyobb csíny után megjelent egy távoli sziklán.

Az élvonal parancsnokának már habzott a szája a nő láttán. Amikor valaki felismerte Árjánész herceg egykori lovát, az emlékezet felújította a Dáriusz király öccsének halála körüli mendemondákat: a bölénnyé, vagy bármivé átváltozó gonosz ha-mazan dzsinneket, a melletlen amazonokat, s a rémhírek egyre dagadtak, mint egy lejtőn elgurított hógolyó.

— Palotát kap ajándékba, aki megöli! — ígérte Bahadur, a főparancsnok.

Sok kis csapat próbált keresésére indulni, sokan eltévedtek az egymást keresztező ösvényeken, sok csapatot meleg fogadtatásban részesítettek, rendszerint olyan helyeken, ahol csak libasorban lehetett haladni. A veszteségek egyre nőttek.

A perzsák közt egyre nőtt az ingerültség. Komoly viták folytak arról, hogy következő nap ki halad elöl. Nem egyszer verekedésig fajultak e viták. A vezetőik alig tudták a rendet fenntartani. Aztán egyik éjjel a médek megtámadták a perzsákat. Kicsit később a médeket támadták meg a perzsák. Miközben állt a bál a két csapat közt, kevesen figyeltek fel arra, hogy néhány támadó eltűnt a fák között. Másnap a ha-mazan dzsinn perzsa öltözetben hozta Bahadurék tudtára: ők provokálták.

— Majd kiérünk a fennsíkra! Akkor majd megkapjátok a magatokét! — fogadkoztak.

A láthatatlan ellenséggel való szinte egy hónapi hadakozás után végre elérték a két Kaukázus között elterülő dombvidéket. Hiába remélték, hogy ott majd megütközhetnek, és móresre tanítják életük megkeserítőit, mert az ellenség egyik napról a másikra kámforrá vált. Hiába jártak be egynapi lovaglásra minden szegeletet, senkivel nem találkoztak. Északról könnyebb megközelíteni a Kis-Kaukázust, mint a szorosból. Elvileg megindulhattak volna felkutatni, feltehetően a hegyekben bujkálókat, ám a perzsa sereg a Nagy-Kaukázuson túl elterülő sztyeppe meghódítását tűzte ki célul, hogy majd harapófogóba kaphassák az ott lakó népeket. Így is nagy késésben voltak.

Alig indultak meg a négy-ötezer méter magas Nagy-Kaukázus egyetlen járható hágóján, ismét megjelent a lovas „dzsinn” és kiújultak a támadások. Itt még nehezebben haladtak előre. Hiába sietett volna előre egy lovascsapat. Utánpótlás nélkül nem jutottak volna messzire. Az élvonal parancsnoka borzadva gondolt az Dar-e-Alanra. Pedig a legrettenetesebb támadást még azelőtt kapták.

Egyik este egy szurdokon áthaladva egy kiszélesedő völgybe értek, amelyet mindkét oldalról sziklafalak vettek körül, amelyek alatt fenyők alkottak kisebb erdőt. Az egyetlen kijárat egy másik szurdokba torkollt. Ott viszont több tíz fenyőfából épített akadály állta útjukat, amely fölött, a lenyugvó Nap fénye által vörösbe boruló szikla tetején megjelent ismét a lovas, aki ismét lángba borította a máglyát, amely mögötte egyre gyűltek a perzsák. Mivel már közelgett a napnyugta, nem volt mit tenni, kiadták a parancsot a letáborozásra. Már megtelt a völgy, amikor éktelen kiabálás hallatszott a már elhagyott első szurdokból, amely fölötti sziklákról sorban zúdultak alá a fenyők, majd a kőolajas amforák, végül égő fáklyák. Szabályosan két tűz közé kerültek.

Ekkor harsant fel fenn a már ismert hátborzongató, farkasüvöltést utánzó hang. A völgy két oldalán lovasok jelentek meg, és égő nyilakat lövelltek a mélybe. A fák lángba borultak. Hiába menekültek a völgy foglyai az út mellé, minél távolabb az erdőtől, hátha elkerülik a tüzet. Az égő fenyőkből harminc-negyven méter magasba csapó lángoktól egyrészt elviselhetetlen hőség lett, másrészt elfogyott a levegő, de a legrosszabb volt a füst… Több ezren vesztek oda. Napokig nem lehetett áthaladni a völgyön.

Bahadur szerencséjére nem tartózkodott aznap az élvonalban. Egyet tudott, itt kerülőutat kell találni, bármennyi lesz is érte az áldozat. Vezetői jól ismerték a selyemutat, de a kerülőutakat már nem. Végül harmadik nap reggelén egyik felderítő csapat egy suhancra lelt egy juh-akol füstölgő romjai mellett. A srác bundájával kifele viselt báránybőr köntöst hordott. Az alatt is meglehetősen vastagon volt felöltözve a szokatlanul fülledt, meleg napon.

Nem próbált menekülni megjelenésükkor, tekintete egy frissen betemetett halomra meredt, láthatóan gyászolt. A „számomra már bármi történik, mindegy” hozzáállással kezelte az őt fenyegetően körbevevő lovasokat. Bár a kérdésekre válaszolt, nem nézett a szemükbe, tekintete végig fájdalmasan a friss földhalomra meredt.

— Hol vannak? Merre mentek? — záporoztak felé a kérdések.

— Arra! — mutatott egy ösvény irányába. — Elvitték mindenünket… És megölték Kara kutyát is. Az én drága Kara kutyámat… — borult rá a sírhantra. — Mert a védelmemre kelt…

— Szüleid?

— Őket is… elvitték.

A kutyáját szüleinél jobban gyászoló fiú félkegyelmű benyomását keltette.

— Hányan vannak? Kik?

— Sokan… Lovasok. Fegyverben… Nők! Gonoszak! Megölték Kara kutyát…

— Ismered a vidéket?

— Igen — kezdte bemutogatni a környező hegyeket, csúcsokat, völgyeket.

— S az utakat?

— Igen, bejártuk sokszor a vidéket a juhokkal és Kara kutyával…

A további vallatás során kiderült, létezik egy, egy párhuzamos út, a fennsíkon, amely a selyemutat övező sziklák fölött vezet. Lovakkal is lehet ott haladni, csak szekerek számára nem járható. Ám a fennsíkra csak egy kőomláson át lehet feljutni lovakkal. A kőomlást arról a helyről is láthatták, ahol épp álltak. Egyértelmű, hogy az a hely olyan, mint egy vár. Mire feljutnának, egyenként lenyilaznák őket.

— Máshol nem lehet arra a fennsíkra feljutni?

— Van egy kerülőút. De csak gyalog. Mert sziklát is kell mászni közben.

— Hol van az az út?

— Ahajt! — mutatott körbe a kezével a fiú.

— Ismered az utat? Ha odavezetsz, megbosszuljuk a Kara kutya halálát — érzett rá a parancsnok, hogy ez most értékesebb fizetőeszköz, mint egy zsák arany dárik[3].

A fiú beleegyezően bólintott. Háromezer lándzsás-pajzsos gyalogos indult útnak. A srác, kinek egyetlen csomagja a pásztorbotja volt, kemény iramot diktált. Az út egyre meredekebbé vált. Már egy ideje alpesi legelőkön haladtak előre. Nemcsak a fákat, hanem a törpefenyőket is rég elhagyták már.

— Meddig kell még mászni? — türelmetlenkedett a parancsnok.

— Csak ahajt van. Meg kell kerülni azt a mély völgyet, ott azon a gerincen — mutatta a fiú.

— Akkor ma nem is érünk oda? — dühöngött a parancsnok.

— Csak holnap. Ma az erdő széléig jutunk el. Mondtam, ahajt van.

— Holnap estére legalább eljutunk a célig?

— Igen. Már délutánra.

A levegő ebben a magasságban már érezhetően ritkult. Amint lement a nap, hirtelen lehűlt a levegő.

— Itt megalszunk. Sötétben eltévedhetünk — mondta a fiú, amikor ismét elérték a törpefenyőket.

A tehetetlen parancsnoknak habzott a szája dühében. Innen vissza se találnának vezető nélkül, nemhogy célba érjenek. Odasúgta egyik helyettesének:

— Szemed a fiún legyen!

Az meg leheveredett az egyik törpefenyő alá, báránybunda köntösét a bundával befelé fordította, hogy melegebb legyen, majd lefeküdt a földre, mint aki ezt nem először teszi. Mit tehettek, követték példáját. Csakhát a perzsák nem arra készültek induláskor, hogy az alpesi legelőn töltsék az éjszakát, ahol nyáron sem ritka a fagypont alatti hőmérséklet. A fémpáncél pedig igencsak jó hővezető. Mintha az időjárás is ellenük esküdött volna, megdördült az ég, és esni kezdett. Eleinte eső, aztán már hó is. Reggel a félkegyelmű legénynek hűlt helyét találták. Sokan pedig nem ébredtek fel. Kihűltek[4]. Az életben maradtak nem kockáztatták a továbbvezető út keresését. Maroknyi ember ért vissza élve oda, ahonnan elindultak, azok is lázasan. I.e. VI. században a tüdőgyulladás nem kegyelmezett. A szellemlovas pedig következő nap bárány-köntösbe öltözve jelent meg. Köztük járt, orruknál fogva vezetett háromezer embert a halálba!

Nem hiába rettegtek egyesek a Dar-e-Alanon való áthaladástól. Az szorost az 5034 méter magas Kazbek-hegység tövében haladó Terek folyó vájta ki. Nagy esők idején a selyemút ezen szakaszán utazók felhúzódtak szekereikkel a hegyoldalakra, hiszen a folyó a környéken minden esőt összegyűjt, s szintje hirtelen megemelkedik, árvízként halad tovább. Ám egy hatalmas seregnek nincs hova felmenekülnie. Az út néhol több száz méter mély szakadékok szélén halad, a hágó tetején, a vízválasztó zötykölődik. Mi lesz ott! Ahura Mazda, adj jó időt!

Ahura Mazda inkább megsiratta híveit. A sárban menetelés nem a legajánlottabb a szakadék szélén egyensúlyozva, főleg ha egy-egy ló meg-megbokrosodik. Számtalan szekér esett áldozatul. Szerencsére az idő az ellenség kedvét is elvette a „meglepetésektől”. Bár… a távolból hallatszó kopácsolás nem sok jót ígért. Ráadásul az utánpótlás is elakadt… Éheztek.

A zápor után, estefelé feltűnő dupla szivárvány jó időt ígért. Nem látszott sok hátra odáig, ahonnan már ereszkedni kezd az út. Akkor vége a borzalomnak! Reggelre a hömpölygő áradat alig csörgedező patakocskává apadt. Gyanúsan kis hozamúvá.

Indulás!

A szurdok végén fenyőkből készült két-háromembernyi magasságú gát állta útjukat. Ezért kopácsoltak![5] A fenyők közt csepegett a víz. És egyre magasabbról… A parancsnok már működésbe akarta hozatni a faltörő kost, de egy kíváncsi katona felmászott a gát tetejére és a látványtól, ami eléje tárult, rémülten elüvöltötte magát.

— A gát mögött egy tó gyűlt össze!

Ha feltörik a gátat, a víz elmos mindenkit.

— Visszavonulás! Fel a hegyoldalakra! — hangzott el a rémült parancs.

Könnyű mondani, nehezebb megtenni, mert szekérrel megfordulni nem volt hely a szurdokban. A hátsók pedig nem értették, miért kell visszafordulni. Ők nem hallották a nyomás alatt recsegő fenyők jajgatását, mely mintha előre gyászolta volna a perzsák sorsát… A helyzet súlyosságát átérző lovasoknak nem kellett sok biztatás, de menekülni nemcsak a szekerek miatt, hanem a felgyűlő gyalogosok miatt sem lehetett. Kitört a pánik… Sokan végezték a szakadékban.

Építőinek nagy bánatára a gát eleinte nem szakadt át, s a perzsák felülről fokozatosan elkezdték lebontani, egy-egy fát emelve ki a gátból, s megvárva, amíg lefolyik a víz. Ez a művelet is több áldozatot követelt, főleg, amikor végül mégis átszakadt a gát, de akkor már embermagasságig sem emelkedett a vízszint. Így is egy hétnél tovább rostokoltak ott, gyakorlatilag étlen-szomjan.

Már csak egy lázadás hiányzott, amely újabb hét nap veszteséget jelentett, s újabb emberáldozatokat, nem is keveset. Végül sikerült leverni, s a lázadók megtizedelése után látszólag helyreállt a rend. Ám egyre többen menekültek el az iszonyat útján menetelő seregből. Feltehetően számuk sokkal nagyobb lett volna, ha a perzsák nem rettegtek volna az almásderes lovon rendszeresen megjelenő ha-mazan dzsinnel való találkozástól.