8. Fatih aggódik Árjánészért
Nemsokára az egész falu ott ujjongott körülöttük. Csak Ata volt gondterhelt. Tudta, Árjánész halálát a perzsák nem hagyhatják megbosszulatlanul. Ezek után pedig még kevésbé számíthatnak idegen segítségre. Jaj lenne annak is, aki befogadná őket! Hiábavaló szövetséges-kereséssel nem töltheti az idejét. A főleg nőkből és alig-felnőtt vagy még suttyó legénykékből álló seregét fel kell készítenie a harcra. Legalább fegyverük van. Ez a szurdok sokat segít nekik, de nem mindenható. Apja és csapata sem tudta megállítani itt a perzsákat. Védekezési stratégiát is ki kell dolgozni. Persze hogy a szurdokban veszik fel a harcot, de nem mindegy hol, és miképpen. Mindenesetre első dolga volt őrt állítani a sziklákra, ahonnan egyrészt a Dar-e-Alan felől jövő utat, másrészt a szurdok bejáratának környékét lehetett jól belátni. Másnap este az őrök jelentették:
— Délben egy kereskedőkonvoj ment el a szurdok bejárata előtt. Kolkhisziak lehettek. Amint meglátták a fára aggatott fejeket, futásnak eredtek az Alán kapu felé.
— Na, akkor a perzsák hamarosan megtudják, mi történt. Időnk rövidebb, mint reméltük — vonta le a következtetést a fiatal hadvezér.
— Estefele egy nagyobb csapat jelent meg észak-keletről. Több száz lovas, talán több ezer is, a domb eltakarta a csapat végét. Néhány embert egy dombtetőn hagytak, két lovas pedig végigjárta a csatateret. Addig a nagy csapat visszavonult, amerről jöttek. Öltözetükről ítélve nem voltak sem perzsák, sem alánok.
— Akkor hatásos volt az elrettentő példa! — örvendett meg az egyik lány.
— Nem volt szándékuk a perzsákkal összeakaszkodni — vonta le a következtetést Zudak. — Nekünk kell megvédenünk magunkat, másra nem számíthatunk — fordult arra, ahonnan utoljára hallotta Ata hangját.
Amikor Árjánész elindult visszaszerezni ellopott lovait, két embert elküldött ellenkező irányba, hogy értesítse a Dar-e-Alannál gyülekező csapatait és az ottani helyőrséget. Ha mégse érné utol lovait, jöjjön érte felmentő sereg. Fátih dar-e-alani helytartó már a herceg elindulásakor nehezményezte a herceg kisszámú kíséretét. Amikor pedig egy selyemúton közlekedő kereskedőtől megtudta, hogy egy nagyobb fegyveres lovas csapat tart Alán-földre, összeszedett ezer lovast, és kiadta a parancsot az indulásra. Már az úton találkozott Árjánész hírnökeivel, akik beszámoltak lovaik eltűnéséről, s hogy a herceg elindult visszaszerezni őket. Fátih rosszat sejtve siettette csapatát. Ám a látvány, ami a szurdok bejáratánál eléjük tárult, minden képzeletet fölülmúlt.
— Utánuk! — adta ki a parancsot.
— Várnak! — lovagolt melléje egyik alvezére. — Láttam egy lovast a szikla tetején, aki elugratott, szerintem épp a társait értesíti. Nem árt, ha óvatosak leszünk! Szűk ez a szurdok, sok a barlang errefelé, nyilasok bújhatnak meg bennük. Ne menjen legelöl, uram! Ezek valahol a szurdokban várnak ránk! Vadászatból élnek! Lovagolva is célba találnak!
Fátih, bármennyire is főtt benne a bosszúvágy, igazat adva jobb kezének, előre engedett néhány katonát. Eleinte semmi sem utalt ellenség jelenlétére. A több száz méter magas sziklák csökkenése jelezte, már nem lehet messze a szurdok vége, és a ott a fennsík, ahol a jász falvak terülnek el. Elfutottak volna? Egyszer csak farkasüvöltés hangzott fel a távolból. Egyértelmű, emberi torokból, hiszen a farkasoknak nem szokásuk nyáron ilyen hangot hallatni. Mintegy kései visszhang felelt rá egy másik, majd elnyomta a kutyaugatás. Nemsokára egyre erősödő dübörgés nyomta el a kutyák hangját is.
— Támadnak! — kiáltotta Fátih, lefékezve, majd megállítva lovát. — Fegyverbe! — adta ki a parancsot.
A sziklák visszahangozták a szavait, hátrafele közvetítve az üzenetet. Ám a dübörgés egyre kevésbé tűnt lódobogásnak. Aztán egy elbődülő bölény hangja ütötte meg a fülüket. Hirtelen bevillant Fatihnak egy emlék, egy megriadt bölénycsordáról. Lavinaként rohantak neki a szakadéknak. Egy rémült kiáltás az elől haladóktól megerősítette gyanúját. Megfordította a lovát, és elüvöltötte magát.
— Hátra arc! Visszavonulááás! Váágta!
Ám egy szűk szurdokban ez nem egyszerű feladat. A hátsók siettek előre, az elölről visszafordulók nekik. A bölények pedig elsodortak és összetapostak mindent, ami az útjukba esett, még elesett társaikat is. Megállni nem tudtak, mert hátulról újabb és újabb rohanó bölények érkeztek az elég meredek lejtőn. A perzsa csapat végének végül mégis sikerült fejveszett menekülésre fognia a dolgot. Nem tudták miért kell ezt tenniük, de buzgón sarkantyúzták lovaikat, főleg a kiakasztott fejekre emlékezve. A szurdokból kiérők futottak amerre láttak, a legtöbben azért Dar-e-Alan irányába.
Néhányan a kisebb rangú parancsnokok közül, akik tudták, hogy mi elől futnak, hasztalan próbálták megállásra bírni a csapatot. Ám amikor már-már sikerült, északról lovasok tűntek fel… Nem lehetett kivenni, hányan vannak. A bölények által halálra taposott Fátih híján egy önjelölt vezér kiadta a parancsot:
— Meneküljüüünk! Irány Dar-e-Alan!
A szurdok felé tartó csapat előőrse hirtelen megállt. Egyik visszalovagolt a parancsnokokhoz.
— Mi történt?
— Perzsák, uram! Több száz. Fejvesztve futnak el a szurdok bejáratától!
— Továbbmegyünk! — adta ki a parancsot Kurt. — Fegyvert elő! Csatasorba felfejlődni! Ü-ügetés!
Alig értek fel a dombtetőre, láthatóvá vált a szurdok környéke. A rohanó bölénycsordának nem tulajdonítottak jelentőséget. A perzsákat követték szemükkel. Látták, amint csoportosulnak, majd ismét megsarkantyúzzák lovaikat.
— Ezeket jól megriasztották! — állapította meg Batraz, kiben kétely támadt, biztos oda akar-e menni a szurdokhoz. — Vajon kik? Mindenesetre nem kukoricáznak. A felkelők nem lehettek.
— S ha mégis? — fogalmazta meg a kételyt Kurt, de már ő sem volt annyira határozott, mint addig. Lassításra adta ki a parancsot, és nagyobb előőrsöt küldött előre azzal, hogy azonnal álljanak meg, ha lehetséges ellenfelet látnak. Már az Árjánészék holttestei közelében jártak, amikor tülökből készült kürt hangja harsant. A kürtszóra a szurdokot övező sziklákon nyilasok tűntek fel. Nők. Lehettek vagy ötvenen. Az előőrsöt vágtatva utolérő Kurt megálljt parancsolt.
Nemsokára a szurdok irányából egy lovas jelent meg, szintén nő, és megállt a dombtetőn. Elővette az íját, és nyilat lőtt ki. Láthatóan nem akart senkit eltalálni vele.
— Kijelölte a határt — állapította meg Kharimész, aki közben utolérte Kurtot.
— Erőfitogtatás — intett a hun-ok-gur fejével a nyilasok felé. — Félnek.
— Akkor jó lesz vigyázni. A patkány is veszélyes, ha sarokba szorítva érzi magát.
Kurt hátrább parancsolta a seregét, majd ő is elővette az íjat, és néhány lépéssel a másik elé lőtte a nyilát, kijelölve közöttük egy semleges területet. Lekapcsolta kardját, felemelve megmutatta a szikla tetején állóknak, és átnyújtotta egyik katonának, majd intett Kharimésznek, kövesse példáját. Batraz ugyan jobban beszél alánul, de nem tud türkül, így fordítani nem tud neki, s nem veszi hasznát. A görög is letette fegyvereit majd mindketten a két nyíl által kijelölt „semleges területre” lovagoltak. Onnan intették, ketten jöjjenek.
Feszült csend alakult ki, amíg a lovas gondolkozott. Végül bólintott, és visszavonult. Nemsokára ketten kocogtak óvatosan a kijelölt területre. Kharimész, közben odasúgta Kurtnak:
— A jobb oldalsó nőnek nincs melle!
A hun-ok-gur végigmérte a görögöt, hogy mit nem vesz észre még ilyen helyzetben is. Szág és Ata megálltak tőlük ötlépésnyi távolságra.
— Béke legyen veletek! — szólalt meg elsőnek Kharimész alánul. — Tudtok alánul? Vagy perzsául? — kérdezte meg bizonytalanul, amikor meglátta kissé keleties vonásaikat.
— Ameyn![1] — felelt Ata az üdvözlésre. — Igen, alánok vagyunk a jász törzsből. És ti? — folytatta alánul.
Kharimész lefordította a választ türkre. Kurt bólintott, majd folytatta.
— Nem akarunk benneteket megtámadni. Békések a szándékaink — sietett leszögezni. Ám Ata nem várta meg a fordítást, hanem közbevágott türkül, éles hangon.
— Békések? Ekkora sereg…vel?
— Elég nagy mészárlás volt itt — mutatott körbe Kurt. — Ti is csatasorban vártok! — mutatott a sziklákon álló nyilasokra.
— Mi védjük miénk földek. Mit akartok? Kik vagytok?
— Látjuk! — felelte Kurt. — Nem vicceltek! — mutatott a fejekkel teleaggatott fákra. — Dáriusz király ki fog irtani benneteket öccse haláláért. Mi is ellene szövetkezünk. Csapatunk vegyes. Engem Kurtnak hívnak, türk vagyok a hun-ok-hur törzsből, vannak köztünk görögük, alánok, szogdok, roxolánok, masszagéták, és etil küz…
— Ete küz[2]? Hét lány? — fordította Ata alánra szót a görög segítségét kérve.
Előbb Kharimész, majd a fordítás hallatán Kurt is elnevette magát.
— Nem Ete küz, hanem Etil küz. Az Etil egy nagy folyó, amelyik a Kaspi-tengerbe ömlik. Küz pedig nemcsak lányt jelent, hanem nemzetséget is — magyarázta a görög alánul.
— Honnan tudsz türkül? — érdeklődött Kurt.
— Ősmama volt türk. Nagyapa beszél. Mi csak kicsi — szólt közbe Szág, öccsére nézve.
— Testvérek vagytok?
— Igen. Én Szág, ő Ata — mutatott öccsére a lány.
— Batrazt ismeritek? Ő az alánok vezére.
— Nem — felelte Ata.
— Én hallot…tam övé név. Ő is harcol apánk…val ellene perzsák, mikor Apa meghalt.
— Te miért vagy női ruhában? — érdeklődött Kharimész.
— Lányok nem lő nyilat hátam. Perzsa páncél.
— Kissé perzsa kiejtésed van…
— Én volt túsz hét tél és nyár. Árjánész udvar.
— Ő azt hitte, hogy viszed vissza az ellopott lovait? — kapcsolt Kurt.
— Igen.
— Remek csel — bólintott elismerően a hun-ok-hur.
— Muszáj. Különben megöl ő minket.
— És ma miként futamítottátok meg a perzsákat?
— Félnek megvadult bölények — vigyorodott el Ata.
Kurt és Karimész előbb a távolban már békésen legelésző bölényekre néztek, majd a szurdok felé, maguk elé képzelve a rohanó csordát. Előbb Kharimész kezdett kuncogni, amire Kurt akkorát nevetett, hogy lova megbokrosodott. Ám a kiváló lovast nem kellett félteni.
— Ki az apátok? — kérdezte a görög gyanakodva, hiszen túsznak nem szoktak akárkit elvinni.
— Dul fejedelem.
— Büszke lenne gyerekeire — felelte a görög. — Én is harcoltam a csapatában. De kevesen voltunk. Most is kevesen leszünk, ha nem egyesülünk. Neked nincs egy ikertestvéred is? — fordult Szág felé.
— De igen. Enéh! — intett a lány a szikla tetején készenlétben álló íjász nők felé.
— Tudod, mire készül Dáriusz? — kérdezte Kurt Atát. — Nagy hasznunkra lenne. Gyertek el ti is a Tanaisz torkolatához, ott gyűlnek össze a sztyeppei népek. Jönnek a szkíták, az agatürszök, a szarmaták, dákok és trákok is. Szövetkezünk Dáriusz ellen. Ha elmondod, amit tudsz, nagyon hasznos lenne majd.
— Nem jó, ha a világ megtud, mi csak nők — szabódott Ata.
— Deee… — nevette el magát a görög. — Én teszek róla, hogy a világ végén is megtudják, itt van a harcias, gonosz nimfák vára, akik az Erinnüszök[3] lányai… Jaj annak, aki engedély nélkül a földjükre lép. De azt nem mesélem el senkinek, hogy előbb-utóbb kinő a szakállad! — nyújtott kezet Kharimész közelebb léptetve lovával. Kurt követte példáját.
— Szóval számíthatunk rátok?
— Igen, de kérünk két-három nap. Én hét év nem lát család, másrészt bölények… Hús kell füst. A perzsák elvittek minden.
— Kaptok segítséget, nehogy kárba menjen — felelte Kurt. — Persze, ha elfogadjátok. A katonáim megbízhatóak. Azt mesélik majd, amit mondok nekik. A többiekkel visszavonulunk. Még a seregünk többi részének sem kell megtudnia a részleteket! Hadd találgassanak. Annál hatásosabb lesz Kharimész meséje!
— Megköszönjük.
1] Ámen, perzsául. A szó maga héber eredetű, és a Héber Bibliában jelenik meg először, de Közel-Keleten sokan átvették (közöttük a perzsák is), még mielőtt a Keresztény Bibliába (ótestamentum) és a Koránba is belekerült.
3] A bosszúállás görög istennői
