Avi Ben Giora. : Meggyötört emberek 2.

Nyomtatás

Kénytelenek voltak egy közeli padot keresni, annyira letaglózta mindkét férfit a szomorú hír.

— Miért ennyire kegyetlen hozzám a sors? — kérdezte a nagybátyját John.

— Nem tudok neked erre válaszolni. Nem születtél valami szerencsés csillagzat alatt, az igaz. Ne keseregj, mert legalább Sybill életben van. Talán ez volt az utolsó csapás. Nem biztos, hogy nem lehet gyereketek.

— Remélem én is. Mi értelme van az életnek, ha nincsenek utódok, gyermekek? Egy család gyerek nélkül nagyon sivár.

— Gyere — állt fel a nagybácsi —, keressük meg Sybillt, talán már magához tért.

— Én nem leszek képes megmondani neki, mi történt.

— Remélem, nem neked kell majd közölnöd, megtették az orvosok. Ha mégsem, akkor majd megkérünk egyet.

Elindultak vissza az információs irodába.

— A felesége még az intenzív osztályon van — kapták a választ.

— Meg szeretnénk nézni, és talán magához is tért már. Meg tudná mondani, merre találjuk az osztályt?

— Egy emelettel feljebb, ahol a műtők is vannak. De nem mehetnek be. Ablakon keresztül talán láthatják. Ha olyan állapotban van már, hogy beszélni is tudnak vele, azt ott tudják meg az ügyeletes személyzettől.

Nem kellett sokat keresniük az intenzív osztályt. Az ügyeletesnek bemondták az adatokat.

— Várniuk kell, még nem tért magához.

— Beszélhetnénk azzal az orvossal, aki kezeli? — kérdezték majdnem egyszerre.

— Kis türelmüket kérem, utána kell nézzek, kihez tartozik.

Az ápoló eltűnt, aztán pár pillanat elteltével visszajött.

— Doktor Adams kezeli. Nem elérhető, éppen operál. Foglaljanak helyet a hallban, szólok majd önöknek, ha végzett. Találnak automatákat, ha kávét, vagy üdítőt szeretnének, de van szendvicsautomata is, ugyanott.

— Az egész élet egy nagy várakozás — dohogott John. — Egyszer arra várunk, hogy megszülessünk, utána, hogy minél hamarabb felnőttek legyünk. Utóbbinak aztán megvannak a maga problémái is természetesen. Ilyenkor szeretne az ember újra gyerek lenni, felelősség- és problémamentesen élni. Gondoskodnak rólunk. Mire megérsz egy bizonyos kort, addigra kiégett, fáradt emberré válsz, és azt várod, mikor zárul be a függöny az élet színpadán.

— Egyetértek veled sok dologban. Csupán annyit fűznék hozzá, hogy néha jobb várakozni, és nem elhamarkodottan cselekedni.

Az egyik automatánál kávét vettek.

— Brr. Ha ettől a löttytől kell egy mostanáig operáló dokinak friss erőt gyűjtenie, akkor biztosan el fogja rontani a beavatkozást. Ihatatlan! — szitkozódott tovább John.

— Biztosan nem ez tartja bennük a lelket, nem ettől kapnak újra erőre. Az orvosokban van egy örök bizonyítási hajlam. Kissé olyan, mint amikor a tábornok elképedve nézi, hogy az ellenség milyen nagy fölényben van. Aztán erőt vesz magán, hogy csak azért is be fogja bizonyítani, hogy képes győzni. Minden beavatkozást egyfajta harcnak tekintenek, ahol mindenképpen győzni kell.

Közben szólt az ápolónő, hogy doktor Adams befejezte az operációt, és a szobájában várja őket.

— Jöjjenek utánam! — majd előttük haladva vezette őket, doktor Adams szobájához. Az udvarias kopogtatásra egy kissé ideges hang válaszolt.

— Szabad, jöjjenek be.

Egy hatalmas íróasztal mögött kényelmesen terpeszkedett a bőr karosszékben. Oldalt, a fal mellett egy földtől a mennyezetig „ágaskodó” könyvespolc uralta a helyiséget. Telis-tele könyvekkel.

— Miben segíthetek önöknek?

— Úgy tájékoztattak, hogy ön operálta a feleségemet Sybill Sephardot. Én a férje vagyok, ő pedig a nagybátyám.

— Foglaljanak helyet. Igen, én végeztem el a császármetszést, de már késő volt. Ha előbb avatkozunk be, talán lett volna esély rá, hogy a csecsemő életben maradjon.

— Hogy van a feleségem? — folytatta a kérdezősködést John.

— Rövidesen tudnak vele beszélni. Nagyon le van gyengülve. Legyenek óvatosak, mit mondanak!

— Ezt hogy kell értenünk? Még nem tudja, mi történt? Még senki nem mesélte el neki, hogy meghalt a gyermeke?

— Csak ne ilyen gyorsan! Bizonyára az ápoló személyzet „finoman” közölte vele a szomorú tényeket. Azért is kapott egy csomó nyugtatót, meg gyenge altatót, hogy el tudja viselni a nagy traumát. Még biztosan kissé kábult lesz, amikor beszélni tudnak vele.

— Szeretnék kérdezni még valamit — szakította félbe az orvos előadását a nagybácsi. — Tudna nekem arra válaszolni, hogy van e esélye egy újabb gyerekre, és mit kéne tenni, hogy az életképes is legyen?

— Őszinte leszek! Nem tudok rá biztos választ adni. Vannak már különféle hormonkezelések, és művi megtermékenyítés is létezik, amit a köznyelv „lombik bébinek” hív. Nem minden esetben hozzák meg a kívánt eredményt. Elviekben lehetséges, hiszen ezeket a szerveket nem érte sérülés. Ám miután ennyi vetélése volt az elmúlt időszakban, plusz a mostani eset, csak óvatos „jóslatokba” bocsátkozom. Nem mondanék egyértelműen nemet. Azt ajánlom, hogy majd egy fél év múlva menjenek el Londonban egy nőgyógyászati klinikára. Ám a mi városunkhoz közelebb van Leeds. Ott tudok is egy „kollégát” ajánlani.

Még beszélgettek pár percig, aztán udvariasan elköszöntek. Megköszönték, hogy rájuk szánt némi időt, amit pihenésre fordíthatott volna. Az információn megkértek egy alkalmazottat, hogy vezesse őket Sybill szobájához.

— Csak telefonon tudnak vele beszélni. Az intenzíven nincsen mód látogatni. Jöjjenek vissza holnap délután. Ha nem jön közbe semmi rendkívüli, átkerül a rendes kórterembe.

Egy cetlire felírta a telefonszámot.

Ahogy hazaértek, John azonnal a telefonhoz sietett. Hosszasan kicsengett, mire felvették. A kezelőnek bemondta a nevet. Pár pillanat múlva Sybill fáradt hangját hallotta a vonal túloldaláról.